2016. január 23., szombat

Delta - 1964. január 31-én adták le az első számát a műsornak

 A Delta tudományos híradó a Magyar Televízió egyik legrégebbi ismeretterjesztő műsora.
1964. január 31-én adták le az első számát a műsornak, mely "a Holdra szállás előtt indult és a Mars-kutatás korában is tájékoztatja a nézőket". A műsor sokáig azon kevés hírforrások egyike volt, mely a "nyugati világ" tudományos eredményeit, újdonságait ismertette.
A műsor az elsők között váltott színes technikára (1976-tól). 2009-ig több, mint 1500 adás 40 000-nél több percét őrizte a televízió archívuma.
A Deltát 1965-től 1996-ig a műsorral szinte azonosított Kudlik Júlia vezette. Ezt követően még egy rövid ideig visszatért a Delta műsorvezetéséhez; a 45. jubileumi műsoron és rendezvényen azonban nem vett részt.
1967-től 1994-ig Várhelyi Tamás főszerkesztő nevéhez fűződik a műsor arculatának, tematikájának kialakítása (aki egy ideig a "Delta" újság főszerkesztője is volt). Az alapkoncepció végig az volt, hogy a legfrissebb tudományos eredményekről, az új technikai vívmányokról tájékoztassa a nézőket.
 A műsor a Magyar Televízió negyedik tudományos műsora volt, ez is befolyásolhatta azt, hogy a Delta nevet kapta, mely a görög ábécé negyedik betűje.
A Delta indító képsorai is közismertek. Az ismert forma Konrád József rendező idejében alakult ki (1964-1965). Szuhay-Havas Ervin az akkori tudományos kisfilmekből (pontosabban egy másik műsorának, a Nagy pillanatok - nagy felfedezések snittjeiből) válogatta ki a felvételeket a Vezúv kitöréséről, egy deltaszárnyú Avro Vulcan (a pontos típusa Avro 698 Vulcan VX777, mely az 1957-es Farnborough International Air Show-n volt látható) bombázóról, egy alacsonyan elhúzó MiG–19-es gépről (mely 1955-ben a szovjetunióbeli tusinói légiparádén volt látható), a Himalájáról készített légifelvételekből (melynek forrása a Conquest of Everest című Hillaryról és Tenzig Norgayről szóló 1953-as dokumentumfilm), a csillagos égről (a Rozetta és Helix nebulák), Scottról és három társáról, a hóban gázoló szánhúzó emberekről (akik az 1948-as Scott of the Antarctic című játékfilmben voltak láthatóak), az antarktiszi expedíción hóban gázoló lánctalpasról, Edmund Hillaryról és Fuchsról (ez utóbbi 1959-es dokumentumfilm címe Antarctic Crossing, és az 1955-1958-as Nemzetközösségi transzantarktiszi expedícióról (The Commonwealth Trans-Antarctic Expedition) szólt).
Zenéje a Song of the Second Moon, mely Tom Dissevelt és Kid Baltan műve, ami egyben az egyik legelső elektronikus szintézissel előállított zene. Erre az akkor ritkaságnak számító elektronikus zenére Belohorszky Károly, a Rádió technikai rendezője bukkant rá egy 1957-es lemezen, amelyet Csehszlovákiából hozott.
A bizarr, sötét képsor és a földöntúli hangzású jellegzetes melódia a műsor markáns, általánosan ismert ikonjaivá váltak. A zenét többen is feldolgozták (az eredeti szerző ismeretének hiányában), pl. "Delta friss" címen Berki László és cigányzenekara (A variációk mestere c. albumon, 1990, Hungaroton SLPM 10246).
A főcímet a 90-es évek elején újratervezték (főként annak minőségi romlása miatt), ahol az eredeti főcím részeit is felhasználták és digitálisan újrakeverték.
A kilencvenes évek közepén a műsor válságba került és egy ideig nem is sugározták. Delta 2000 néven indult újra és 2001 óta új műsorvezetővel szerepel az MTV műsorán szombat reggel 20 percben.
 A legelső adásról így számolt be a korabeli újság:
Az új műsor az elmúlt hónapok hazai és külföldi tudományos-technikai érdekességeiről számol be, filmrészletek és híradóképek segítségével.
Szerkesztő: Szuhay-Havas Ervin
Közreműködik: Kovács P. József, Poór Klári
Rendező: Bánki Iván”
A december 5-i műsor témái voltak:
  • lézersugár alkalmazása az iparban;
  • a Steier Puch gyár terepjáró autója;
  • a Mercedes cég és a Citroën gyár két-két új modellje;
  • hatalmas rakéta szállítja a Szaturnusz rakéta 3. fokozatát;
  • három új rajzgép a műszaki rajzolók számára;
  • új szovjet tűzoltási eljárás a haboltás;
  • arcplasztika műanyaggal;
  • szovjet kutatók golyós megoldású műszere a szívbillentyű-megbetegedések operációinál.
 A műsor rendezői:
  • Kirsch Gusztáv
  • Hoffmann György
  • ifj. Kollányi Ágoston (1976-)
Felelős szerkesztő:
  • Montskó Éva (1976-, 1994 óta felelős szerkesztő)
Műsorvezetők:
  • Poór Klári és Kovács P. József (1964. január)
  • Lénárd Judit (1964. - 1965. december)
  • Kudlik Júlia (1965. december 5. - 1996., 2001.)
  • dr. Fiar Sándor (2001-)

1458 Január 24. – Hunyadi Mátyást Budán I. Mátyás néven magyar királlyá választják.

Hunyadi Mátyás (említik mint Corvin MátyásnémetülMatthias Corvinus,olaszulMattia CorvinocsehülMatyáš Korvínlatin aláírásában: Mathias Rex;Kolozsvár, 1443. február 23. – Bécs, 1490. április 6.) a Hunyadi-házból származó, Hunyadi János magyar kormányzó és Szilágyi Erzsébet grófnő másodszülött fia, megválasztását követően a középkori Magyar Királyság királya I. Mátyás néven. Magyarországon 1458 és 1490 között uralkodott, hivatalos királlyá koronázására 1464-ben került sor, cseh királlyá 1469-ben,osztrák főhercegnek 1486-ban választották. A magyar hagyomány az egyik legnagyobb királyként tartja számon, akinek emlékét sok népmese és monda őrzi. Az „Igazságos” néven ismeretes. 
 Apja Hunyadi János kormányzó, a középkori Magyar Királyság egyik legkiemelkedőbb hadvezére. Nevéhez fűződik az 1456-os nándorfehérvári diadal. Anyja Szilágyi Erzsébet, testvére Hunyadi László.
Hunyadi János kisebbik fiát hat éves koráig anyja és dajkája nevelte, majd tanítók felügyelete alá került. Hunyadi János nem lovagi műveltséget szánt a fiának. Előbb Szánoki Gergely lengyel humanista, majd Vitéz János vezette be a tudás birodalmába. Humanista szellemben Mátyást sokoldalú, érdeklődő emberré nevelték, tanították egyház- és államjogra,művészetekre és latinra. A magyar mellett németül és csehül is beszélt. Vitéz János a váradi könyvtár ritkaságait adta az ifjú Mátyás kezébe, az antik írók műveit. Eredetiben olvasott Nagy Sándor bátorságáról, Hannibál ravaszságáról szóló elbeszéléseket. Az olvasmányokat Vitéz János válogatta meg: a történelem gyakorlati hasznára igyekezett rábeszélni a fogékony gyermeket. Habár neveltetése félbeszakadt, műveltsége így is jóval meghaladta korának főuraiét. Életének e korszakát főként Vajdahunyadon, a családi fészekben töltötte. Hunyadi László kivégzése után, a Hunyadi párt zászlójára Mátyás neve került, aki V. László foglyaként, az István nevű toronyban várta szabadulását.
Nagybátyja, Szilágyi Mihály támadásai következtében zűrzavar támadt az országban, ami a nagyobb várurak javainak pusztulását okozta. A király hatalma és népszerűsége egyre csökkent, ezért elhagyta az országot. Bécsbe, majd Prágába vonult, túszként Hunyadi Mátyást is magával vitte. V. László 1457 szeptemberében érkezett Prágába. Bár V. László anarchiát hagyott maga mögött, lecsillapodván a kedélyek, a véres bosszú elmaradt. Mikor az esküvőjére készülő királyt 1457. november 23-án a halál váratlanul elragadta, Mátyás esélyei megnövekedtek.
 V. László halála után nagybátyja, Szilágyi Mihály és a Hunyadi-párt fegyveres erejének nyomására 1458. január 24-én királlyá választották, a legenda szerint a Duna jegén, ám ez így nem igaz. A jég abban játszott szerepet, hogy Szilágyi emberei átkelhettek a befagyott folyón. A választás a budai várban történt, ám egyúttal öt évre kormányzóvá tették Szilágyit. 
Díszes küldöttség indult 1458 januárjában Csehországba, hogy Budára kísérje a magyarok ifjú királyát. A követséget Vitéz János vezette, de a Hunyadiak számos híve is csatlakozott. Mátyást Podjebrád György cseh kormányzó csak azzal a feltétellel engedte el fogságából, hogy Mátyás feleségül veszi a lányát, Katalint. Az előre kialkudott váltságdíj megfizetése után a fogoly Mátyás végképp megszabadult a fogságból és Buda fele vette az útját. A csapat Esztergomnál kelt át a repedező jégen, és 1458.február 15-én megérkezett a fővárosba.
Már uralkodásának elején gondja támadt mind a főurakkal, mind III. Frigyes német-római császárral. Először Giskra lázadt fel ellene, ám a királyi sereg Rozgonyi Sebestyén vezetésével Jánospatak mellett megverte. Garai László nádort, aki összeesküdött ellene, megfosztotta a nádori méltóságtól. Mivel még kiskorú volt, az országgyűlés Szilágyi Mihályt nevezte ki melléje kormányzónak. Mátyás azonban nem tűrte a gyámkodást és háttérbe szorította nagybátyját, aki erre összeesküdött a király ellen, szövetségre lépve Garai Lászlóval és Újlaki Miklóssal. A király éppen Galambóc váránál hadakozott a törökökkel, amikor fülébe jutott az összeesküvés híre. Azonnal hazatért, az összeesküvőket elfogatta, a nagybátyját pedig le akarta fejeztetni, de meggondolta magát, és az ítéletet várfogságra változtatta, amit Szilágyinak Világos várában kellett letöltenie.
Ez idő alatt Garai és Újlaki újra összeesküdtek Mátyás ellen, és Németújváron magyar királlyá választották III. Frigyest. Mátyás a lázadók ellen Nagy Simon macsói bánt küldte, aki legyőzte az összeesküvőket: Garai nádor meghalt, társai pedig meghódoltak.
A fogságból kiszabadult Szilágyi újra szervezkedni kezdett a király ellen, de a király az újabb lázadást megelőzendő Szerbiába küldte nagybátyját, azzal bízta meg, hogy hódítsa vissza a néhai Szerbia területét. Szilágyi azonban még működése kezdetén a törökök fogságába esett, akik lefejezték őt.
1461-ben Mátyás háborúba keveredett Frigyes császárral, akivel azonban kénytelen volt békét kötni, mivel apósa, Podjebrád bujtogatására a cseh főurak újra lázongani kezdtek ellene. Ezt követően kötötte meg 1463-ban Mátyás III. Frigyessel a bécsújhelyi megállapodást, aminek értelmében 80 ezer aranyforintért visszakapta tőle a Szent Koronát, amivel 1464. március 29-én Székesfehérvárott koronázták meg.Ezen kívül az egyezségben közös céljuknak nevezték meg a harcot a török ellen. Kinyilvánították, hogy ha Mátyás fiú utód nélkül hal, a magyar trónt Frigyes fia, Miksa örökli. Később ez a kitétel vált a Habsburg-ház hatalmi igényének első jogalapjává.
Mátyás trónra kerülésekor a kincstár éves bevétele nem sokkal haladhatta meg a 110-120 ezer forintot. Harminckét éves uralkodása alatt Mátyásnak sikerült elérni, hogy ez a szám a sokszorosára emelkedjen. Az ismert adókivetések átlagát véve alapul, illetve a cseh és osztrák tartományok nélkül ez az összeg évi 628 ezer forint körül lehetett, a leggazdagabb években 900 ezer aranyforintra tehető. Ez még így is jóval szerényebb volt, mint a kor többi nagyhatalmaié. Összehasonlításképpen: (Velence éves jövedelme 1 millió, az Oszmán Birodalomé 1,8 millió, míg a Francia Királyságé mintegy 4 millió aranyforintnak felelt meg.
A kor adórendszere alól sok kibúvó kínálkozott, és a helyzetet csak fokozta, hogy a vámok bérbe vagy zálogba voltak adva. Elkeseredett próbálkozás volt a bevételek növelésére az is, hogy Mátyás Ernuszt János harmincadispánt, körmöci kamaraispánt Körmöcbányára küldte, hogy hozza el a próba címén kötelezően félretett aranyforintokat.
Ahhoz, hogy a kincstár katasztrofálisan alacsony bevételét emelhesse, reform erejű pénzügyi intézkedésekre volt szükség. Ernuszt János felismerte, hogy megoldást csak egy központosított, az egész országra kiterjedő pénzügyi rendszer jelenthet. A királyi jövedelmeknek egy kézbe, a kincstartóéba kell befutnia. Mátyás reformjait az országgyűlés elfogadta, és 1467.március 25-én ki is hirdették.
  • Bevezette a háztartásonként szedett királyi kincstár adóját (azaz a füstpénzt - tributum fisci regalis), ami a kapuadót váltotta fel (így nem portánként, hanem családonként szedték be az adót). A változás jelentős jövedelememelkedést jelentett Mátyás számára, mivel a jobbágytelkeken sokszor két, sőt három család is élt, így két-háromszoros volt az emelkedés. Másrészt az új adó nagyon szűk korlátok közé szorította a korábban mentességet élvezők létszámát, így jelentős bevételi forrássá vált.
  • Bevezette koronavámot (vectigal coronae) a korábbi harmincadvám helyett. Ez lehetővé tette a jól jövedelmező zálogban és bérben levő vámok visszavételét, és a mentességek is csökkentek.
  • Állandó értékű ezüstpénzt veretett. Mivel ezt nem kellett évenként beváltani, a fizetési kötelezettségek számonkérhetőbbek lettek. Ez azt is jelentette, hogy a kincstár elesett az évenkénti pénzváltási nyereségtől. Hosszú távon azonban tervezhetőbb gazdasági alapot teremtett.
  • A törvény továbbá kimondta a koronabirtokok elidegeníthetetlenségét, valamint az elidegenítettek visszavételét.
  • A rendkívüli hadiadót évenként vetették ki. Ennek mértéke portánként egy forint volt.
Habár a korhoz képest ezek az adók nem voltak alacsonyak, az új rendeletek azt is megtiltották, hogy a földesurak más címeken egyéb adókat is kivessenek. Ez az adózók körében stabilitást hozott, ami valószínűleg hozzájárult a „Mátyás, az igazságos” név elterjedéséhez. A reformok hatására az ország első számú bevételi forrása az adók lettek.
1464. évi IX. törvénycikk
külföldi sókat nem szabad az országban eladni
Külföldi sókat országunkban és országunk végvidékeiben, azok elvételének büntetése alatt senki se adjon el.
  • 1. § Hanem mindenüvé a mi királyi sóinkat kell szállítani.
  • 2. § A kik pedig az ilyen külföldi sóknak elvitelét meg nem engedik, azoknak birtokait és javait el kell foglalni s mindaddig megtartani, a mig innen eredt kárainkért eleget nem tesznek.
– 1464. évi IX. törvénycikk
A király jövedelmei három forrásból táplálkoztak. Az első kettő a kincstartó fennhatósága alá tartozott, míg a harmadikért a budavári udvarbíró felelt. Ez a három nagy csoport a következő:
  • Rendes bevételi források: Sóbányászat, ércbányászat, vámjövedelmek, adójövedelmek.
  • Rendkívüli bevételi források: Rendkívüli adók, birtokok elidegenítése, elzálogosítása, egyházi javadalmak bevételei üresedés esetén, ajándékok, a meghódított tartományokból származó jövedelmek, külföldről kapott pénzbeli támogatás.
  • Koronabirtokok jövedelmei: Várak, földterületek jövedelmei, jászkunok adója.
Az ezüstpénz mellett forgalomban volt a kedvelt és jó minőségű aranyforint is. Mátyás veretett még garast, dénárt és obulust (1 aranyforint = 20 garas = 100 dénár = 200 obulus volt, ami persze drasztikusan változhatott a pénzrontások idején). Megváltozott az érmekép is. A Kisdedet tartó Madonna került az ezüstpénzek hátlapjára és az aranyforintok előlapjára. A madonnás érmekép évszázadokig fenn is maradt. Az ország akkori jelentős pénzverdéi Budán, Kassán, Körmöcbányán,Nagyszebenben és Nagybányán működtek.

Vitéz János és Janus Pannonius vezetésével összeesküvés szerveződött ellene. A szervezkedés székhelye Kolozsvár volt. Mátyás Vitéz Jánost fogságba vetette, Janus Pannonius pedig menekülés közben halt meg. Kolozsvár lakosait csak az mentette meg a büntetéstől, hogy a király itt született.

1490április 6-án Bécsben, váratlanul halt meg. Székesfehérvárott temették el.  Bonfini beszámol arról, hogy az udvari pletykák szerint Mátyást megmérgezték, és ezzel Beatrixot gyanúsították. Orvosi kutatások ezt kétségbe vonják, a leírások ugyanis nem számolnak be mérgezésre utaló tünetekről – valószínűbb a szélhűdés.  Az egyre növekvő török fenyegetettségre való tekintettel olyan királyra volt szükség, aki Mátyás nyugati figyelmű politikája után ezt a problémát is orvosolni tudja. Trónkövetelőként lépett fel Mátyás törvénytelen fia, Corvin JánosJagelló Ulászló cseh király, valamint János Albert lengyel királyfi. Az ország bárói ezek köré csoportosultak. Corvin János az újjáalakuló ligákkal alkudozva lemondott a trónról, Mátyás III. Frigyessel kötött megállapodását figyelmen kívül hagyták, végül a pesti országgyűlés 1490. július 15-én II. Ulászlót választotta királlyá. Mátyás király hatalmának alapját, a Fekete sereget feloszlatták, rablóbandává fajult maradékát a sereg legendás hadvezére, Kinizsi Pál és Báthory csatában szórták szét. Mátyás halála véget vetett a központosított nemzeti királyságnak.

Mátyást a kortársai nem tartották szépnek. Alacsony, erős testalkatú ember volt. Arcát erősen kiemelkedő orra, duzzadó ajka és barna, fénylő szemei tették jellegzetessé. Haja a válláig ért. Parancsoló egyénisége nem tűrt ellentmondást. Haragos dühkitörései félelmet ébresztettek. De tudott megnyerő, nyájas is lenni. A mondák szerint könnyen megértette magát minden emberrel.
1455-ben Hunyadi János megegyezett Cillei Ulrikkal abban, hogy Mátyás feleségül veszi lányát, Cillei Erzsébetet. Mivel azonban a menyasszony 1455-ben hirtelen meghalt, a házasság nem valósult meg.
Míg Mátyás fogságban volt, 1458 elején Szilágyi Mihály megegyezett Garai Lászlóval, hogy Mátyás feleségül veszi lányát, Garai Annát. Ez az ígéret érvényét vesztette, mert kiderült, hogy Mátyás viszont Prágában írásban rögzített házassági szerződést kötött Podjebrád Györggyel arról, hogy az ő lányát veszi el. 
Podjebrád Katalint (1449–1464), I. György cseh király lányát 1463-ban vette feleségül, de a királyné rövidesen 1464-ben gyermekágyi lázban meghalt, miután rövid életű fiúgyermeket hozott a világra. 
A megözvegyült Mátyás 1476-ban másodszorra is megnősült, I. Ferdinánd nápolyi király 19 éves leányát, Aragóniai Beatrixot(1457–1508) vette feleségül, akitől gyermekei nem születtek.
Az 1470. évi bécsi látogatásakor ismerkedett meg egy steini polgárleánnyal, Edelpeck Borbálával (–1495). Elhozta Budára, maga mellett tartotta, s szerelmükből 1473. április 2-án fiúgyermek született, Corvin János (1473–1504, horvát–szlavón bán lett). Edelpeck Borbála a Mátyással való kapcsolata után férjhez ment Friedrich von Enzersdorfhoz. Corvin Jánosnak Frangepán Beatrixszal kötött házasságából két gyermeke: Erzsébet és Kristóf született, de Mátyás unokáival kihalt a Hunyadi-ház.

Az aranyvonat / Folytatáshoz kattints a posztra

 Az aranyvonat egy vasúti szerelvény, amely 1945. január 23-án indult útnak Ausztria felé a fertőbozi vasútállomásról. A Magyar Nemzeti Bank 30 tonna aranykészletét, nagy összegű devizatartalékait, valamint letétbe helyezett értékeket, dokumentumokat (például Mátyás király korvináit), a méteretalon platinarúdját és a deportált zsidóktól begyűjtött értékeket próbálta az előrenyomuló szovjet Vörös Hadsereg elől Nyugatra menekíteni a Szálasi-kormány. Az értékeket az amerikai hadsereg lefoglalta és hadizsákmánynak minősítette.
1946. június 18–25-én Washingtonban a Nagy Ferenc miniszterelnök vezette küldöttség tárgyalásán döntöttek az MNB aranykészletének és más értékeknek, műkincseknek a visszaadásáról, és június 21-én ezt az USA külügyminisztériuma hivatalosan is bejelentette. 1946. augusztus 6-án a hadizsákmány egy része visszaérkezett Budapestre.
2001-ben amerikai holokauszt-túlélők pert indítottak az amerikai kormány által visszatartott vagyonrész ügyében. A károsultak kárpótlására 2005-ben alapítványt hoztak létre, amelynek 25,5 millió dollár áll rendelkezésére az amerikai költségvetésből.
 Az első aranyvonat az orosz polgárháború történetének része. Markovits Rodion ilyen című regényében meg is örökítette. Azon a korábbi aranyvonaton az orosz cári nemzeti bank aranyfedezete volt. Markovitson kívül a vonaton utazott egy másik neves író is, Jaroslav Hašek. Az első világháborúról szóló két híres regény (Szibériai garnizon; Švejk) szerzői ennek ellenére nem ismerték egymást.


2016. január 17., vasárnap

Népirtás Nagyenyeden 1849. január 8-17. / Folytatáshoz kattints a posztra

1849  Nagyenyedet éjszaka 9000 román és szász felkelő támadja meg. A város magyar lakosságát lemészárolják.

Nagyenyed legnagyobb pusztulása a magyar szabadságharc idején, 1849. január 8-án volt, amikor a város leégett, több mint 800 ember halt meg, amikor román népfelkelők lerohanták a várost.

Mai napig kérdés, hogy az 1848 márciusában békésen kezdődött forradalom hogyan alakult át véres, pusztító polgárháborúvá. Miként az közismert, az 1848. évi VII. törvény kimondta Magyarország és Erdély unióját. A problémát az jelentette, hogy az 1848. május 15-17. között tartott balázsfalvi gyűlésükön a románok is megfogalmazták saját igényeiket, így önálló nemzeti parlamentet követeltek és létrehozták a Román Nemzeti Bizottságot, melyet afféle erdélyi román kormánynak tekintettek. Az erdélyi románok szövetkeztek az ellenséges osztrák erőkkel és fegyverkezni kezdtek a magyarok ellen. Ennek hírére Alsó-Fehér vármegye számos településéről megindult a magyarok áradata Nagyenyed felé, a város megtelt menekülőkkel, összesen mintegy 4000 fő, értelemszerűen főként nők, öregek, gyermekek, betegek zsúfolódtak össze Enyeden, hiszen az egészséges férfiak a honvédség kötelékében harcoltak.

Így érkezett el 1849. január 8-ának gyászos éjszakája. Az Enyedtől mintegy 5 km-nyi távolságra fekvő Csombordon táborozó Axente Sever és Prodan Simion pópa feleskette gyülevész haramiahadát, majd megindultak a város felé. Szilágyi Farkas majdani református lelkész, aki gyermekként élte meg a szörnyűségeket, utóbb így emlékezett vissza az enyedi Szent Bertalan éjszakára: amint a román csőcselék betört a városba és felgyújtotta az első épületeket, „kezdetét vette a lövöldözés, az ablakok és kapuk betörése, a rablás és ordítozás, a megtámadottak rémes sikoltozásai és jajveszékelései, olyan pokoli lárma, melynek hallatára az ember testében a vér megfagyott”. Jellemző, hogy az iszonyat kiáltásai és a dúlás eszeveszett alvilági hangjai még a Nagyenyedtől 22 km-re fekvő Mihálcfalván is hallhatóak voltak.

Akit nem vertek agyon saját házában vagy nem szenvedett ott azonnal tűzhalált, rémülten rohant hiányos öltözetben az utcára a mintegy mínusz 20 fokos hidegben, és kétségbeeséssel próbált üldözői elől menekülni.

A fosztogatás és vérontás látványától megrészegülő oláh csőcselék kit doronggal vert agyon, kit lándzsával szúrt keresztül, kit eltaposott, kit agyonlőtt – a gyilkolás módszerei nagyon változatosak voltak. A lakóházak kifosztásán és felgyújtásán túl nem kímélték a szent helyeket, a templomokat sem. A híres református templomban összetörték az úrasztalát, az orgonát, a padokat, a karzatot – egyszóval mindent, sőt, belovagoltak a templom épületébe. A fosztogató söpredék elpusztította a Bethlen Gábor által 1622-ben alapított református kollégium épületét annak híres könyvtárával együtt, valamint elhamvasztotta az erdélyi református egyház püspöki levéltárát is. Számos felbecsülhetetlen értékű ősnyomtatvány lett semmivé. Nem járt jobban a katolikus minorita templom és rendház épülete sem. Ugyanazt az őrült pusztítást vitték végbe a mócok, mint a református egyház épületében. Az a szörnyűség pedig, amelyet a minorita házfőnök, Viskóczi Henrik elszenvedett, még a legképtelenebb horror regényeket kieszelő szerzők fantáziáját is bőségesen felülmúlja. S az egészben az a leghihetetlenebb, hogy e borzalmakat a házfőnök túlélte. Ő maga később így emlékezik vissza kálváriájára: „ Magam valék első áldozata a gyilkosoknak, kik is fejemen öt halálos sebet ejtvén, két ujjamat levágva és két szuronyszúrással az oldalamat majd’ halálosan kilyukasztva, félholtan a földre hirtelen leterítettek, és minden ruhától levetkőztetve, hét lövéssel idvezlettek”. Papjai vitték a derék atyát vissza a rendházba. Azonban a felfegyverzett csőcselék oda is betört, további tortúra várt még Viskóczi atyára: újból ütlegelni kezdték a haldokló embert, majd a „biztonság kedvéért” még egy újabb, nyolcadik golyót is beléeresztettek. Csodával határos módon a rendházfőnök mégis életben maradt, Tordára menekítették és később felépült sebeiből. A nagyenyedi szörnyű események 1849. január 8-ának éjszakáján kezdődtek, általánossá másnap, január 9-én váltak, tetőpontjukat pedig január 10-én érték el, de a fosztogatás és gyilkosságsorozat csak 17-én fejeződött be. A magyarirtásnak mintegy 800-1000 főnyi halálos áldozata volt, ám legalább ugyanennyien fagytak halálra a kegyetlenül hideg téli időben. Az agyonvertek, meggyilkoltak, kibelezettek földi maradványait a várfal előtti sáncokba hányták, illetve a korábban mészégetőgént használt gödrökbe kerültek. Egyidejűleg a szomszédos Alsó-Fehér és Torda megyei településeken is folyt a magyarság kiirtása, ennek következtében végleg megváltoztak e térségben az etnikai arányok a románok javára.

Román részről a mai napig nem kértek bocsánatot az általuk elkövetett szörnyűségekért, Silviu Dragomir történész később elismerte a barbárság tényét. 1993-ban pedig a főkolomposnak, Axente Severnek a bűntett színhelyén, Nagyenyeden szobrot állítottak. Talán ehhez a tényhez már nem is szükséges semmiféle kommentár.

1848. szeptember 29-én, a pákozdi győztes csatával világossá vált a bécsi kormányzat számára, hogy nem számolhat a magyar szabadságharc azonnali elfojtásával. Az osztrák kormányzat a szerbek és románok fellázításával próbálta a magyarokat többfrontos háborúra kényszeríteni.

Egy erdélyi román ügyvéd, Avram Lancu vezetésével 1848 októberében megfélemlítő hadjárat indult az Erdélyi-szigethegység környékén található magyar települések ellen. Az egyik legvéresebb román akció a zalatnai mészárlás volt, ahol 700 fegyvertelen magyart mészároltak le 1848. október 24-én. A férfiak a magyar szabadságharc seregében szolgáltak, így nem harc volt ez, hanem közönséges, aljas mészárlás.

A vérengzések 1849 tavaszáig folytatódtak, a gyilkosságokat rendkívül kegyetlenül hajtották végre: nem volt ritkaság a végtagok lefűrészelése, elevenen megégetés, földbe ásás, eke elé fogás, megvakítás, karóba húzás, nők, lányok megerőszakolása és halálra kínzása.

Bem erdélyi hadjáratát követően, miután sikerült 1849 márciusára a császáriak csapatait Erdélyből kiűzni, a magyar hadvezetés viszonylag kis létszámú haderő átcsoportosításával a románok vérengzéseinek gátat tudott szabni.

A vérengzések egyik különösen borzalmas csúcspontja az 1849. január 8-i nagyenyedi népirtás volt.

A várost az Axente Sever és Prodan Simion muzsnaházi pópák vezette román felkelők támadták meg. Az ortodox karácsony másnapján, éjszaka elszabadult a pokol. 800-1000 védtelen embert mészároltak le helyben, nem kímélve csecsemőt, nőt, aggastyánt sem. Közel ugyanennyien, akik mezítláb a környező hegyekbe menekültek, megfagytak a huszonnégy fokos dermesztő hidegben.

A Kollégium évszázados szellemi értékei a sárban végezték, a haramiák által többre becsült holmik kocsiszámra a támadókat gazdagították. A halottak egy részét a vársáncba, másik felét az addig mészoltónak használt, a vár sáncai melletti gödörbe temették, ahol, bokroktól takarva, csak a dátumra és az áldozatok számára emlékeztető tábla áll. A borzalmas halálnemek kiagyalóinak nem büntetés járt, hanem Erdély-szerte szobrok és utcanevek hirdetik „dicső tetteiket”.

További vérengzések

Az első mészárlásra 1848 október 19-én került sor, Kisenyeden. Ezt a települést a magyarok annyira biztonságosnak gondolták, hogy még a szomszédos településekről is ide jöttek védelmet keresni. A románok ostromolni kezdték a falut, de a magyarok több napig kitartottak. Végül aztán letették a fegyvert, mire a románok 140 embert – férfit, nőt, gyermeket – lemészároltak.

Pár nappal később Székelykocsárdot pusztította el egy felkelő csapat, itt összesen 60 magyart végeztek ki, állítólag olyan kegyetlenséggel, hogy a falu három lakosa, aki elbújt a románok elől, látva a borzalmakat felakasztotta magát.

Gerendkeresztúron 200 magyart gyilkoltak meg.

Zalatna és Abrudbánya bányavárosokat felgyújtották, a menekülő lakosságot Ompolygyepü határában lemészárolták. 1700 magyar esett itt áldozatul.

Október 23.-án Boroskrakkó és a környező települések magyarjait végezték ki. A lemészároltak száma 200.

Október 28.-ról 29.-re virradó éjszaka Borosbenedek 400 magyar lakosát végezték ki.

Október 29.-én Magyarigen 200 magyar lakosát ölték meg.

Borosbocsárdon megközelítőleg 40 magyart végeztek ki.

Marosújvárra a környékről 90 magyar nemest toboroztak össze, akiket Balázsfalvára akartak hurcolni. Azonban alig hogy elindultak Marosújvárról, a csoportot egy román pap megimádkoztatta, majd mindannyiukat legyilkolták, holttesteiket a Marosba dobva.

A székely lakosságú Felvincet a személyesen Avram Iancu által vezetett sereg dúlta fel, itt 30 magyart öltek meg, az elmenekült lakosságból további 170 halt éhen vagy fagyott meg a téli hidegben.

Következzen egy lista az 1848-49-ben a román felkelők által erdélyi magyar falvakban elkövetett vérengzésekről:

Dátum – Település – Magyar áldozatok száma

1848. október 12. Kisenyed (Sangatin) 140

1848. október Magyarigen (Ighiu) 176 család

1848. október Asszonynépe (Asinip) ?

1848. október Boklya (Bochia) 30

1848. október Borosbocsárd (Bucerdea Vinoasa) 73

1848. október Bugyfalva (Budesti) ?

1848. október Csáklya (Cetea) ?

1848. október Forrószeg (Forosig) ?

1848. október Mikeszásza (Micasasa) ?szinte mind

1848. október Zám (Zam) ?

1848. október 20. körül Balázsfalva (Blaj) térsége 400

1848. október Alvinc (Vintu de Jos) 2 békeküldött

1848. október Sárd (Sard) környéke 300

1848. október Algyógy (Geoagiu) 85

1848. október 24. Ompolygyepüi (Presaca Ampoiului) vasúti megállóhely – 700 zalatnai magyar

1848. november 13. Felvinc (Unirea) 200

1849. január 8. Nagyenyed (Aiud) 800

1849. január 18. Marosnagylak (Noslac), Hari (Heria), Marosdécse (Decea), Inakfalva (Inoc), Felvinc (Unirea) (100?)

1849. január Marosújvár (Ocna Mures) 90

1848 december 9. Köpec 51

1848. december 14. Kővárhosszúfalu (Satulung), Bácsfalva (Bacea), Türkös (?), Al- sócsernáton (Cernat)?, Tatrang (Tarlungeni), Zajzon (Zizin), Pürkerec (Purcareni) ?

Gerendkeresztúr (Grindeni) 200

1848. október 28. Borosbenedek (Benic) a teljes falu

1848. október Székelykocsárd (Lunca Muresului) 60

1848. Gyulafehérvár (Alba Iulia) ?

1848. október Naszód (Nasaud) ?

1848. október Borbánd (Baraban?) ?

1848. október 25. Kőrösbánya (Baia de Cris) és Cebe (Tebea) között a teljes Brády-család

1848. október Radnót (Iernut) környéke majdnem teljes falvak lakossága

1849. május Abrudbánya (Abrud) 1000

1849. május Bucsesd (Buces) 200

Forrás: Nagyenyed történelme / www.miabonyunk.hu

1914. január 17. vízre bocsátják a Szent István csatahajót./ Folytatáshoz kattints a posztra


 Az SMS Szent István az Osztrák–Magyar Monarchia haditengerészetének Tegetthoff-osztályú csatahajója volt, amelyet Szent Istvánról, az első magyar királyról neveztek el.
A magyar országgyűlés megajánlotta a csatahajók megépítéséhez szükséges pénzt, azzal a feltétellel, ha az egyiket a magyar Ganz-Danubius építheti meg.Rudolf Montecuccoli admirális állapodott meg a magyar királyi kereskedelmi miniszterrel a magyar részvétel arányában.
Szent Istvánt a Ganz-Danubius Fiumében lévő hajógyárában építették. Az építés megkezdése előtt új sólyateret kellett építeni, mert a korábbi nem volt alkalmas ilyen méretű hajó építésére.
Szent István annyiban tért el testvérhajóitól, hogy ezen a hajón az első kémény köré egy platformot építettek, ami a parancsnoki hídtól egész a hátsó kéményig tartott, és számos fényszórót helyeztek rá. További különbség volt még, hogy ez a hajó nem volt torpedóhálóval ellátva, valamint a főárboc előtt is a többi hajón lévőtől eltérő ventilátor helyezkedett el. Míg a testvérhajói négy, addig a Szent István kettő hajócsavarral rendelkezett.
Szent Istvánt 1915-ben állították hadrendbe.
Hadrendbe állítása után a Szent István főként a pólai kikötőben tartózkodott, melyet csak lőgyakorlatok idejére hagyott el. Részt vett Póla légvédelmében.
Első és egyben utolsó harci bevetésére 1918. június 9-én éjjel futott ki egy kötelék tagjaként azzal a céllal, hogy feltörjék az Otrantói-szorosban lévő tengerzárat. Ugyanekkor Anconából két olasz torpedónaszád két MAS motorcsónakot (MAS-15 és MAS-21 jelzésűek) vontatott ki. Az volt a feladatuk, hogy kifürkésszék a Gruzia- és Selve-sziget közötti forgalmat és mérjék föl az aknazárakat.
Június 10-én hajnalban Luigi Rizzo korvettkapitány, a MAS-15-ös parancsnoka észrevette aSzent Istvánt és a Tegetthoff nevű testvérhajóját a Premuda-szigettől délkeletre. Rizzo úgy döntött, hogy megtámadja a csatahajókat. 500 méterről kilőtte a Szent Istvánra mindkét torpedóját. Néhány másodperc múlva – fél négykor – két robbanás hallatszott. A 76T jelű torpedónaszád csak ekkor vette észre a MAS-15-öst. Utánaeredt, de a motorcsónaknak sikerült leráznia a naszádot.
A torpedók a jobb oldali első és második kazánházat találták el, valamint átszakították a válaszfalat is. A lék a vízvonal alatt 5 méterrel volt, így a hajó azonnal 10 fokban megdőlt. A dőlés mértékét sikerült 7 fokra csökkenteni. A hajó sebessége csökkent és a part felé vette az irányt. A Tegetthoff megpróbálta elvontatni, de a vonatókötél elszakadt. Egyre több víz került be a hajótestbe. A hajó 6 óra 5 perckor felborult, majd 7 perc múlva elsüllyedt.
A Tegetthoff-osztály tervezési hibái (alacsony vízkiszorítás, magasan lévő súlypont és a 12 darab 305 mm-es löveg óriási súlya) miatt a hajó gyorsan elsüllyedt. Köszönhetően a gyorsan érkező segítségnek és annak, hogy az Császári és Királyi Haditengerészetnél követelmény volt, hogy a tengerészek tudjanak úszni, a hajó 1087 főnyi legénységéből sokan megmenekültek - 85 matróz és 4 tiszt vesztette életét.
Szent István egyike annak a kevés hajónak, melyeknek elsüllyesztését filmre vették. A másik kettő az angol HMS Barhamés az amerikai USS Arizona. A filmből befolyó pénzt a Vöröskeresztnek ajánlották fel.
 A Szent István csatahajó roncsa – az iszapba fúródva 120 fokos dőlésszögben, a gerincével felfelé, balra fordított lövegtornyokkal – napjainkban a Premuda-szigettől 9 mérföldnyire, délre 66 méter mélyen nyugszik.
Jugoszláv búvárok első ízben, 1974-ben merültek le a hajóhoz, majd 1979-ben ismét ők készítették el az első víz alatti felvételeket. Ezután 1990-ben az olaszok, 1994-ben az osztrákok is lemerültek a roncsokhoz. A magyar Szent István Búvárrégészeti Expedíció (SZIBEX) tagjai - a debreceni Czako Laszlo vezetesevel -1994 októberében látogathatták meg először e tengeri kegyeleti emlékhelyet. A hajótesten akkor 4 lyukat is találtak. Ezekből kettő a MAS-15, egy pedig, a MAS-21 becsapódó torpedóinak volt az eredménye. A Szent István csatahajó réz névtáblája és más maradványok a pólai múzeumban láthatók.
2008 október 2-án, a 90. évforduló alkalmával a magyar búvárok merültek le a honvédelmi miniszter és a vezérkari főnök jelenlétében a Szent István roncsaihoz. A civil és az MH 1. Honvéd Tűzszerész és Hadihajós ezred búváraiból álló expedíciót a kegyeleti merülés napján egy delegáció élén meglátogatta Szekeres Imre honvédelmi miniszter is, aki a horvát haditengerészet hajóján adta át a lemerülő búvároknak a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum által adományozott – A kötelesség előbbre való, mint az élet feliratú - fekete gránit emléktáblára erősítendő koszorút (a koszorút a pilisvörösvári Gréts József díszmükovács készítette). Az eseményen jelen volt még Havril András vezérkari főnök, Tömböl László a HM Őszhaderőnemi Parancsnokság parancsnoka, valamint Holló József a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főigazgatója is.
A hetven méteres mélységben nyugvó roncshoz való lemerülés, majd a több dekompressziós megállást követelő feljövetel egy órát vett igénybe. A felszínre visszaérkező búvárok jelentése után a delegáció koszorú és virágok tengerbe dobásával hajtott fejet a hadisírnak minősülő roncsban rekedt tengerészek emléke előtt.
A civil kezdeményezésű expedíciót Zelenák József kutatóbúvár szervezte, összesen 12 magyar búvár (köztük 9 civil, valamint 3 katona), illetve további horvát közreműködőkkel. Céljuk az volt, hogy megemlékezzenek és feltárják a roncsot, megvizsgálják az állapotát. A hajó belsejébe az admirálisi balkon falán támadt repedésen keresztül lehet bejutni.
A roncs koordinátái: é. sz. 44° 35′k. h. 14° 42′.

Nádudvar régi képeken / Folytatáshoz kattints a psztra

 Fazekaskemence (Nádudvar, Hajdú-Bihar m.)
 Nádudvari Straub kúria


 Pásztortalyiga (Nádudvar, Hajdú-Bihar m., 20. sz. eleje)


Kanta és korsó (Nádudvar, Hajdú-Bihar m.)

2016. január 12., kedd

Érdekességek a Magyar történelemből 2./ Folytatáshoz kattints a posztra

Debali, Francisco José
Születési neve: Debály Ferenc József
Anyakönyvi kivonat: Kinséen(?) 1791. július 26. – Montevideo, Uruguay, 1859. január 13.

Az 1791-ben született Debály már korán Joseph Haydnnál tanult katonazenész apja örökébe lépett, és 1820-ig az osztrák seregben szolgált mint zenész. Miután leszerelt, Lipcsében és Bécsben tanult, majd a szárd hadsereg karmestere lett. A nyughatatlan vérű magyar mégis valami másra vágyott, és 1838-ban olasz feleségével nekivágott Brazíliának. Sárgalázjárvány miatt azonban sem Rio de Janeiróban, sem Santosban nem engedték őket partra szállni, így kényszerűségből Montevideóban kötöttek ki, ahol a komoly zenei ismeretekkel rendelkező Debály a helyi Caja de Comedia zenekarában rögtön helyet is kapott.



Így telepedtek meg Debályék Uruguayban a küszöbön álló polgárháború ellenére, sőt, mikor Juan Manuel de Rosas diktátor argentin csapatai újra megtámadták az országot, Debály önként jelentkezett új hazájának védelmére. A Fructuoso Rivera elnök tábori zenekarának karmesterévé kinevezett magyar azonban nemcsak dirigálással foglalkozott, hanem folyamatosan komponálta újabbnál újabb szerzeményeit, és a Cagancha melletti győzelmes csata hatása alatt írt Himno a Cagancha című műve által hamarosan általános hírnévre tett szert. Így érhette a megtiszteltetés, hogy a Francisco Acuña de Figueroa költő által írt uruguayi himnusz megzenésítésére éppen őt kérték fel. Ebben az időben született a barátság a magyar muzsikus és az uruguayi haderők főparancsnoka, a későbbi olasz szabadsághős, Giuseppe Garibaldi között is, aki 1848-ban olasz légiója élén visszatért Itáliába, hogy ott – többek között az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emigránsai segítségével – kivívja az egységes olasz állam függetlenségét.



Közben Debály zeneszerzői képességének híre az általa írt számos valcer, induló, illetve variáció révén egyre tovább terjedt, és neve hamarosan új hazáján kívül az egész régióban ismertté vált. Ennek köszönhette, hogy az uruguayi himnusz megzenésítése után 1846-ban, az ugyancsak Francisco Acuña de Figueroa által írt paraguayi himnusz zenéjének megírására is őt kérték fel. Ezzel az 1859-ben bekövetkezett halálakor 143 zeneművet hátrahagyó Debály örökre beírta magát a dél-amerikai zene történetébe, sőt – több argentin és uruguayi zenetörténész szerint – korának legtehetségesebb és legképzettebb zeneszerzője volt. Emlékét az uruguayi fővárosban máig egy utca neve őrzi.



Megtalálták Rózsa Sándor titkos alagútját

Karcagon csaknem két évszázada él a legenda a Morgó csárda körül. A vendéglő állítólag annak idején Rózsa Sándor és betyárjainak törzshelye volt — ám be- és kimenni sosem látták őket. Elképzelhető, hogy kétszáz év után megtalálták a karcagi Morgó csárdából kivezető alagút másik végét?
csapóajtón lehetett a pincébe lejutni, ahonnan egy alagút vezetett a Debreceni határ felé lévő Ágota csárdához. A múlt században még annak is fellelhetőek voltak a nyomai. Ha jöttek a pandúrok, a Morgón át egérutat nyerhetett itt még a legendás betyár, Rózsa Sándor is. 




Embertranszport valahol Romániában. Etnikai tisztogatás, magyargyűlölet, bosszúszomj
(Fotó: MH)
Sipotele neve még a történelem iránt érdeklődők számára is többnyire ismeretlenül cseng. Holott egykor ennek a román településnek a közelében létesült az első világháború egyik legembertelenebb hadifogolytábora, ahol a foglyok jelentős része
ráadásul magyar volt.
Az első világháború közepén, 1916 nyarán a mindaddig „fegyveres semlegességet” választó Románia megtámadta az Osztrák–Magyar Monarchiát. Az Erdélybe betörő csapatok a katonák mellett ezrével hurcolták el a civil lakosságot, akiket különféle táborokban gyűjtöttek össze.
Sipotele község az akkori román–orosz határ közelében volt található a Prut folyótól nyolc kilométerre, Iasitól pedig 40 kilométerre délre. A falu egy kis mocsaras völgyben feküdt. A településen alig 500-600 ember élt, egy jelentéktelen kis román falu volt szegény, nyomorgó lakossággal.

A hadifogolytábor a község mellett lévő hatalmas domb lapos tetején létesült 1916 szeptemberében, korábban román lovassági gyakorlótérként szolgált. Ekkor még lényegében nem is lehet kiépített táborról beszélni. Néhány barakk volt csupán, valamint pár roskadozó vályogház és a hozzájuk tartozó istállók, melyeknek nem volt oldalfaluk, a tetőkről pedig aláhullott a rothadó nád. A barakkokba a tisztek kerültek, a legénység tagjai az oldalfalak nélküli istállókat kapták, ahol a puszta földön aludtak, még szalmát sem kaptak, amire fekhettek volna.

A tábor létszáma néhány ezer fő lehetett ez idő tájt.
A hadifoglyok összetétele vegyes volt: bolgárok, törökök, zsidók, bosnyákok és nagyon sok magyar, ráadásul nemcsak katonák, hanem civilek is voltak itt, akiket az erdélyi betörés során fogtak el és hurcoltak el hadifogságba. A civilek között akadtak bankárok, köszörűsök, színésznők, pénzügyőrök, vasutasok, telefonkezelők, postáskisasszonyok és sok polgári személy. Közöttük volt például Lőrinc István vámtisztviselő és családja is. A tisztviselő teljesen váratlanul, szmokingban esett hadifogságba, a családjával éppen vendégségben volt, mikor a határon átkelő és Erdélybe nyomuló románok betörtek vendéglátóikhoz, és Lőrinc Istvánt családjával a terített asztal mellől elhurcolták. Annyi időt sem engedtek nekik, hogy megfelelő ruhákat és pénzt vegyenek magukhoz.

Istállókban és vermekben

A román tisztek kezdetben még hitegették a Sipotelébe beérkező foglyokat, hogy lesz minden: fürdő, szabad séta, levelezés, korszerű épületek. „Majd adunk” – mindig ezt mondták a foglyoknak. A valóság azonban pont az ellenkezője volt. Az elhelyezés mellett az étkeztetés is silány volt. A foglyok naponta egy kiló kenyeret és hetente háromszor húst kaptak. Mikor már nem volt hús, akkor 400 emberenként csupán két liter napraforgóolajat osztottak. A napi egyszeri étkezések ideje is hektikusan változott, az ebédet sokszor oly későn osztották, hogy már vacsorának számított.

1916. október során az időjárás zordabbra fordult és bár kaptak szalmát az emberek, még mindig a nyitott fal nélküli istállókba voltak bezsúfolva. Mikor panaszra fordultak az elhelyezés körülményei miatt, azt a választ kapták, hogy „aki nem akar megfagyni, az építsen magának hajlékot”.

Végső elkeseredésükben a foglyok három-négy fős csapatokba álltak össze és elkezdtek maguknak ásókkal és lapátokkal vermeket ásni. A vermekre viszont tető is kellett, de az ehhez szükséges faanyagot már csak a meglévő épületekből, bontással tudták megszerezni. A vermek pedig egyre szaporodtak és lassan föld alatti utcák keletkeztek. Nem minden verem sikerült azonban jól, és az első esőzések beálltakor több is beomlott, maga alá temetve az ott lévőket.

1916 novemberére a tábor létszáma már elérte az ötezer főt. Decemberben, karácsony előtt megindult az összes román hadifogolytábor központosítása. Ennek jegyében pél­dául a Tecuciu táborban lévők jelentős része is Sipotelére került. Tecuciuból december 14-én indult meg a hadifogolyoszlop. Indulás előtt minden fogoly kapott két penészes kétszersültet, egy retket és két vöröshagymát. A fogolymenet végét Erősd község papja, a 86 éves Csulak Zsigmond református lelkész zárta. Őt is elfogták a románok sok más civillel együtt, de a 280 kilométer hosszú utat nem bírta, már az első nap kidőlt a sorból. Valóságos halálmenet volt, ostorral verték a lemaradókat, és nem volt irgalom annak, aki nem bírta a tempót – arra a halál várt. A menet végül tíz napig tartott minimális élelmezés mellett, mikor megérkeztek Sipotelébe.

A várható újabb fogolytranszportokra azonban Sipotele nem készült fel. Nem bővítették a tábort, és semmilyen előkészület nem történt a növekvő számú fogolytömeg élelmezésének megoldására. A táborparancsok nem foglalkozott a foglyokkal, a növekvő létszám pedig gyorsan előre látható élelmezési és elhelyezési problémákhoz vezetett. Decemberben a foglyoknak már nem osztottak teát, káposztát, burgonyát, sót.

A vermekben szinte csak magyarok voltak, akik „családokat” alkottak. Egy-egy verem közössége volt egy „család”, ők egymást támogatták, és megosztották a napi munkát egymás között. A barakkokban lévő viszonyok itt ismeretlenek voltak. Az itt lévők minden héten kimosták a ruhájukat, nem úgy, mint a barakkok lakói. Egymáson segítettek, és ismeretlen fogalom volt a lopás is. Még a román zsandárok sem mertek a vermek körül ólálkodni. Sokszor ki akarták telepíteni az itt lakókat, a táborparancsok utasításait azonban a veremlakók nem vették komolyan, a zsandárok pedig nem merték erővel kitelepíteni őket.

A vermek „családjai” egymásnak is segítettek, ha szükség volt rá, összetartott a magyar közösség.

Tél, hó, járványok és halál

1917 januárjában a hideg és a hó újabb csapást mért a foglyokra. A táborban nem volt elég fa a fűtésre, és a föld alatti vermekben didergő foglyoknak már fáért sem volt erejük menni. Sokaknak olyan szakadt és hiányos volt a ruházatuk, hogy egyszerűen megfagytak.
A rettenetes állapotok ellensúlyozására a táborparancsok engedélyezte, hogy mindenki hazaírhasson egy levelezőlapon. A románok azonban megszabták, hogy mit és mennyit lehet írni. Hat sort írhatott minden fogoly, és csak azt, hogy élnek, és jó soruk van! A levelek elkészültek, de a románok sosem adták fel őket.

A gyenge élelmezés, a hideg és a fűtés hiánya kezdte felőrölni a foglyok egészségét. Megjelentek az első betegségek: kezdetben hasmenés, később vérhas. A nagy hidegben az emberek megpróbálták összebújva melegíteni egymást, de ez sem mindig segített. Sok volt a fagyási sérülés, amelyet nem kezeltek, az elfagyott végta­gok pedig elüszkösödtek.

Mindez csak a kezdete volt azoknak a megpróbáltatásoknak, amelyek ezután következtek. Nem véletlenül kapta Sipotele a haláltábor nevet. Megjelent a tífusz is, kezdetben csak egy-két, majd tíz-húsz ember halálozott el benne, végül már az egész táborban tombolt a járvány. A táborlakókról az alábbi szemléletes jellemzést írta a járvány kitörése után Pilch Jenő Hadifogoly magyarok története című könyvében: „Egy tábor, ahol ezrek sínylődnek… egy tábor, ahol mindenki tífuszos, lázbeteg. A betegek arca szennyes, rongyosak, alig-alig vánszorognak, de mégis ott lődörögnek a hóban, sárban. Hajtja őket a láz, a betegség! Csontjaikra valósággal rászáradt a bőr, külsejük ijesztő. Fogukat vicsorítják, mert annyira soványak, hogy ajkuk nem ér össze, egész fogazatuk állandóan szabadon van. Szemük beesett, de ragyogó, ragyogóvá teszi a láz. Mintha a halál vigyorogna a sötét, mély szemüregekből. Még járkálnak, mormolnak, beszélnek, szónokolnak, kiabálnak, fütyülnek, dalolnak. Nem értik a helyzetüket… Csodálkoznak a napsugáron, mely a hótömegekből időnként térdig érő habarékot varázsol.”

Az életben maradt foglyok közül sokan az iszonyatos állapotok és átélt élmények hatására megőrültek. Az óriási mértékű halálozás miatt a holttestek összegyűjtése és temetése is súlyos problémát okozott. Két rögtönzött hullahegy keletkezett a táborban, az egyik a segélyhely épülete mellett, a hóban, a korábbi betegek tetemeiből. A másik hullahegy a temető melletti hullaház előtt alakult ki, miután a hullaház megtelt. Reggelenként a még élők húzták ki a holtakat a barakkokból és vermekből hordágyon cipelve. Sokszor már két fogoly is alig bírta el halott társukat, annyira legyengültek. A hullahalmok pedig egyre csak nőttek, néha két-háromszáz holttest is feküdt egymáson.

A sipotelei táborban uralkodó állapotokról szóló hírek a tábor falain kívülre is eljutottak. A román parlamentben is foglalkoztak a témával, sőt a román király kitüntetésre terjesztette fel dr. Pásztor Sándort a táborban folytatott kiváló orvosi munkájáért. Pásztor Sándor doktor azonban a kitüntetést ugyanúgy visszautasította, mint Iasiba szóló későbbi meghívást. Végig a táborban maradt, és ott dolgozott annak kiürítéséig.

Több mint tízezren pusztultak el

A tábort már annak idején is haláltábornak nevezték. Noha a későbbi haláltáborokkal ellentétben nem volt a tábor célja fizikailag megsemmisíteni annak lakóit, az embertelen körülmények végül mégis ezt idézték elő. Ezrek haltak meg a rossz ellátás, a hideg és a járványok miatt. Pontos adatok nincsenek az áldozatok pontos számáról. A tábort meglátogató svájci küldött adatai szerint 1917 elején 17 ezer fő volt a sipotelei táborban, ebből hatezer fő halt meg. A hadifoglyok feljegyzései alapján azonban 15 ezer fő körüli lehetett a halottak száma.

A Monarchia már 1917 januárjában követelte a járványok leküzdését a románoktól. Júniusban pedig azzal fenyegetőzött, hogy ha a semleges svájci megfigyelők működését korlátoznák, vagy javaslataikat nem teljesítenék a románok, úgy a Monarchia megtorlással lesz kénytelen élni. Mackensen német vezértábornagy még ennél is tovább ment, kijelentette, hogy ha a hadifoglyokkal való bánásmód nem javul, akkor a megszállt román területeken 500 román előkelőséget fogat le túszként. A román kormány ezek után már intézkedett, és fokozatosan javultak a táborban uralkodó viszonyok. 1917 áprilisában Sipotele egy román tábornok személyében új parancsnokot kapott, s a viszonyok a korábbiakhoz képest megváltoztak.

1917. december 9-én Románia fegyverszünetet kötött, majd megindultak a tárgyalások a hadifoglyok hazahozataláról. A megállapodást 1918. már­cius 23-án írta alá Románia és a Monarchia, majd 1918. április 10-én az utolsó hadifogolytranszport is hazatért.

Ezzel véget ért a Sipotelében raboskodók kálváriája.
Mihályi Balázs
http://www.magyarhirlap.hu/tortenelem/magyarok_kalvariaja_a_roman_halaltaborban.html

Fekete vagy feketeleves? Majdnem mindegy az eredeti értelem miatt. Ehhez két adalék. Az egyik: Buda 1541-es elfoglalásakor történt a „fekete” eset (ha megesett!), hogy a szultáni sátorban azzal húzták az időt az oszmánok: ráérnek még a magyari országfők és hadfiak, hisz’ még ott a fekete leves. Arany János így rímelt Török Bálintról írott elbeszélő költeményében: „Hosszas ebéd a terek szultáné, /Hátra van még a fekete kávé…”

A másik eset sem kevésbé nevezetes: a „két pogány közt” vitézül viaskodók közül Thököly Imre 1684-ben nagyváradi pasánál tartózkodó fejedelem sietősre akarta venni útját, ám a pasa marasztalta, mondván, hogy még hátra van a fekete leves (feketeleves?).

E két eset nyomán máris (megint!) eloszlathatunk egy tévhitet: a fekete vagy feketeleves nem a kávét jelölte! Eredetileg a húslére, mártásra értették, vagyis a húsok elfogyasztása után a velük tálalt leveket, mártásokat is meg kellett enni. A székelyek szerint: ki a koncát megette, levét is felhörpölje, azaz átvitt értelemben: a kevésbé jó dolgokat is kötelességünk megcselekedni, ha már a kívánatosokat megtettük (megettük). Különösen a jó dolgok után.

1875 –ben egy vérbeli kutató család leánya, a világ első régésznője Torma Zsófia a mai Hunyad megye szívében található Tordos település mellett szenzációs felfedezést tesz: megtalálja a Kr.e. 5000 körül virágzó Vinča – tordosi kultúra első emlékeit. 1908 –ban Miloje Vaszics szerb régész Vinča falu mellett azonosítja ennek a kultúrkörnek a másik névadó települését.

Az új kultúra hordozóit egészen magas fokú műveltség jellemezte. Búzát termesztettek, szarvasmarha - tenyésztéssel foglalkoztak, házaik tapasztott agyagpadlójúak voltak. Kerámiaművességük már rendkívüli változatosságot mutat, hisz edények sokaságán kívül apró agyagszobrocskákat is készítettek, amelyek változatos és igen izgalmas szellemi – vallásos életre utalhatnak. Hétköznapjaik eseményei a történelem ködébe vesznek, de gazdag régészeti emlékeik arra utalnak, hogy élénk kapcsolatot folTartaria tabletsytattak nemcsak más, európai kultúrákkal, de akár a Közel – Kelet fejlett civilizációival is. Ezt erősítette meg az a nagy port kavart lelet, amelyet 1961 –ben Nicolae Vlassa régész csapata talált meg a Fehér megyei Tatárlakán. A tatárlakai leletek néven elhíresült agyagtáblácskákon rejtélyes jelek sorakoznak határozott elrendezésben, amely egyértelműen készítésükkor üzenetképp szolgált. Számos külföldi kutató is vizsgálta a táblácskákat és míg sokan a világ első írásos emlékét látják, addig mások a tisztázatlan felfedezési körülmények miatt kétségbe vonják a lelet 7000 éves mivoltát. Kétségtelen azonban, hogy a Balkánon és Kelet –Európában is előkerült hasonló írásjelek miatt ma már nem él az az elv, miszerint az írás egy helyről terjedt volna el szerte a világon.
Tatárlaki leleteken, melyek már bizonyítottan legalább 6000 évesek, és az ősi Magyar rovásírással írottak! Ne felejtsük, ekkor még a piramisok sem léteztek!
De máris 15000 éves Magyarságnál tartunk, ha a glozeli köveket tekintjük induló pontnak, melyek kora 15000 év, amivel nem tud mit kezdeni a világ tudományos köre, mert azt nem szeretnék elismerni, hogy a Magyaroké az első írástudás, hiszen abban az időben még nem létezett írás!
Ezért csak egy kis Múzeumban porosodik az egyébként érdekes lelet...de meddig? Talán fél a világ a Magyarok dominanciájától, fél a magyarság alapvető képességeitől, nehogy azokkal más népek fölé kerekedjen?

Ezt is látnod kell

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...