2016. december 30., péntek

Szilveszteri és újévi népszokások / Folytatás a posztban

SZILVESZTER NAPJA (DECEMBER. 31.)
Szent Szilveszter pápa (314-335) ünnepe, a polgári év utolsó napja, az újesztendő vigíliája. Este a templomokban óévi hálaadást tartanak. Szilveszterkor és újévkor a szokások és hiedelmek célja az hogy, biztosítsa a következő esztendőre az emberek egészségét, szerencséjét, az állatállomány szaporaságát és a termés bőségét.
A szilveszteri szokásokban különösen fontos szerepe van a zajkeltésnek, melynek elnevezései: kongózás, csergetés, pergőzés, gulyafordítás. Az óév kiharangozása és az újév énekkel köszöntése elsősorban az erdélyi protestáns vallású falvakra volt jellemző, de szórványosan előfordult másutt is. Pl. a kalotaszegi Nyárszón fél tizenkettőtől fél egyig húzták a harangokat: elbúcsúztatták az óesztendőt és összekötötték az óesztendőt az újjal, majd aranyosvizet merítettek a kútból, vagy a forrásvízből. A kalotaszegi Magyarlónán, amikor megkondul a harang, tüzes kerekeket eregettek le a hegyről és kiáltották: "Boldog újévet!" Az idősebbek szerint minden évben gurítottak egyet, ezzel jelezték, hogy: "Tüzes kereken jött be az újév!"
Szilveszter éjjelén gombócfőzéssel, ólomöntéssel tudakozódtak a lányok jövendőbelijük neve és foglalkozása iránt. A szilveszteri időjárásjóslás az aznapi időből történt.
HARSOGTATÁS, HEJGETÉS (DECEMBER 31.)
Gyimesbükkön (Csík vármegye) a fiúgyerekek óesztendő délután indulnak el, 2-6 fős csoportokban. Általában 10-18 éves korukig járnak harsogtatni. Az egyik szereplő neve a"pap", aki a ház előtt mondja el a történetet Szent Szilveszterről. Ezután minden jót kíván a ház lakóinak. A házba betérve már együtt éneklik el a "Jó estét, jó estét kedves házigazdánk..." kezdetű dalt. A harsogtatás további szereplőinek fontos eszköze az ostor, amelyet kenderszöszből, 8-10-12-es fonattal készítenek.
A moldvai hejgetés vagy urálás a legények óévbúcsúztató, köszöntő, bőségvarázsló, adománykérő szokása. A hégető vagy uráló a szöveget mondja és a "bikát" szólaltatja meg. A bika fadézsából készül, melynek száját vékony báránybőrrel lekötik, s közepére egy lyukat fúrnak, s azon át vezetnek ki egy lószőrköteget. A hangszert a lába között tartja a földön az uráló és megnedvesített kezét húzogatja a lószőrön, amely dörmögő, bikát utánzó hangot ad. A csoporthoz tartozhat a medvealakoskodó és a gazdája (cigánynak öltözve), vőlegény, menyasszony, ostorosok. Társulhatnak még zenészek. pl. dobos, furulyás.
Lujzikalagoron (Bákó megye) a hejgető legények ostorpattogtatással, kürtöléssel, csengettyűszóval, nagy zenebonával mennek. Mikor egy lányos házhoz elérkeznek, megkérdezik:"Szabad-e, gazda, urálni dobval, csengettyűkvel, s bikával?" Megállnak az udvaron és az uráló elkezdi hangosan recitálni a köszöntő szövegét.
A refréneknél az uráló megrázza a csengettyűit, s a többieket is zajkeltésre biztatja. Mire azok is nagy lármát csapnak ostoraikkal, a bikával, a harangocskákkal és közbe-közbe nagyokat kurjongatnak. Ezt követően a búza élettörténetét mondja el az uráló a mag elvetésétől a belőle történő kenyérsütésig, majd jókívánságokat mondanak a ház népének. Az urálás közben a medve is táncol egyet, ijesztgeti a háziakat, elsősorban a lányokat meg a fiatalabb menyecskéket, gyermekeket. A szokás elsődleges célja a gabona, a kenyér tehát a termékenység mágikus, rituális biztosítása volt az elkövetkezendő esztendőre.
ÚJÉV NAPJA (JANUÁR 1.)
Január elseje a polgári év kezdőnapja. A középkorban december 25-én, azaz Krisztus születésének napján kezdődött az év. A XIII. Gergely pápa-féle naptárreform (1582) a polgári év kezdetévé január elsejét tette, az egyházi év mindmáig advent első napjával (a karácsonyt négy héttel megelőző vasárnappal) kezdődik. A változó évkezdet miatt az újévet sokfelé kiskarácsonynak nevezték. A január elseji évkezdet Magyarországon már 1587-ben életbe lépett.
Úgy tartották, hogy amit ezen a napon cselekednek, az hatással lesz az egész elkövetkező esztendőre. Tilalmak fűződnek ehhez a naphoz. Közismert az a hiedelem, hogy újév napján semmit sem adnak ki a házból, mert akkor egész éven át minden kimegy onnan. Nem volt szabad főzni, mosni, varrni, állatot befogni stb. Általános hiedelem, hogy ami e napon történik valakivel, az ismétlődik egész évben, ezért igyekeztek a veszekedéstől is tartózkodni.
Január első napja alkalmas idő a férjjóslásra. Pl. a bukovinai magyarok úgy vélték, hogy újév reggelén amilyen nevezetű férfit látnak először, olyan nevezetű lesz a férjük. Szokás volt újévkor kora reggel a kútnál mosdani, hogy egész évben frissek legyenek. Az újesztendei jósló, varázsló eljárásoknak igen fontos része volt a táplálkozás, megszabott ételek fogyasztása, illetve bizonyos ételek szigorú tiltása. Jól ismert a baromfihús evésének tilalma e napon, mert úgy tartják, a baromfi elkaparná, elrepítené a szerencsét. Disznóhúst kell enni, mert a disznó előre túrja a szerencsét. Előnyben részesítik ilyenkor a szemes terményeket (lencse, rizs, köles), abban a hitben, hogy a sok apró mag pénzbőséget jelent a következő esztendőben. Szokás volt egész kenyeret szegni, hogy mindig legyen a családnak kenyere. Újévkor megrázzák a gyümölcsfákat, hogy bőven teremjenek. Újévi első látogatónak férfit vártak, mert úgy vélik, hogy szerencsét hoz. Az időjárásra is jósoltak, többnyire úgy tartják a jó idő jó esztendőt jósol. Ezen a napon fiúgyerekek jártak házról házra köszönteni. Az köszöntő gyakran nem más, mint a jókívánságok versbe szedése.


Kecskealakoskodás

Szűzgulyafordítás

Szilveszteri tűzgyújtás

Szabadság téri bankrablás / Folytatás a posztban

A Szabadság tér fél évtizeddel később. A rablók a bal oldali épületet támadták meg.

Szabadság téri bankrablás a két világháború közötti időszak egyik legsúlyosabb magyarországi bűncselekménye volt. 1934 utolsó napján egy bűnözőkből szerveződött csoport megkísérelt kirabolni egy Szabadság téren álló bankfiókot. A mészárlásba torkoló rablást a fiók egyik ügyfele szakította meg, aki megfutamította a támadókat. A támadók zsákmány nélkül kényszerültek menekülni. A bűnüldöző szervek egy napnál kevesebb idő alatt elfogták a bűnszervezet tagjait.

Szepesi László és Radovics László autószerelők 1934 februárjában szabadultak egy két hónapos börtönbüntetésből, amelyet autólopásért kaptak. (A Városligetben akartak elkötni egy várakozó kocsit, de elfogták őket) Szepesi és Radovics László már korábban is követtek el rablásokat. A börtönben ismerkedtek meg Tari Nándor asztalostanonccal, akinek szintén volt autószerelői tapasztalata. A három férfi szabadulásuk után is kapcsolatban maradt és közösen kezdtek bűncselekmények megtervezésébe. Szepesi szabadulása után elhelyezkedett az autóimporttal foglalkozó Nemzetközi Gépkereskedelmi Részvénytársaságnál. A bankrablások ötletét Tari Nándor vetette fel, ő szerzett fegyvereket is, amelyekkel a bankrablásokat bonyolítani akarták. A csoport első akciójára 1934. május 15-én a budapesti Klauzál utcában került sor, ám a csoport zsákmány nélkül volt kénytelen távozni. November 22-én a Bank utcából mindössze 2000 pengőt sikerült elrabolni, a november 30-i Széchenyi utcai rablás szintén kudarccal végződött. A csoportnak nem szegte kedvét a kudarc, újabb akciókra készültek.

A bűnözők választása a budapesti Szabadság téren álló, a Tőzsdepalotával szomszédos és nagy forgalmat bonyolító Pesti Magyar Kereskedelmi Bank fiókra esett. A rablásra való felkészülés egy lényeges pontja 1934. december 28-a volt, amikor a banditák egy külterületen kipróbálták a fegyvereiket. Azt is eldöntötték, hogy a támadást december 31-én a délelőtti órákban kell elkövetni, mivel ilyenkor a fizetések felvételéhez a bankok nagyobb mennyiségű készpénzt küldtek fiókjaikba. A rabláshoz autót is szereztek, amelyet a legjobb vezetői tudással rendelkező Szepesi vezetett. A bank kirablásának tényleges feladatát Radovicsra és Tarira osztották. A rajtaütés előtti órákban Buda hegyvidéki területein elmaszkírozták magukat, hogy a rablás során ne legyenek felismerhetőek.

1934. december 31-én délelőtt a trió autóval érkezett a bankhoz. A két-két pisztollyal felszerelt Radovics és Tari a fiókba mentek, Szepesi pedig az autónál maradt. A bankfiókba belépő Tari és Szepesi előbb úgy tettek, mintha beállnának az ügyeiket intézők közé, majd a pénztárfülkékhez érve hangosan felkiáltottak: „Bankrablás, fel a kezekkel!”, illetve „Mindenki távozzon a helyéről, mert lövök!”. Az ezután következő mintegy fél percben elszabadult a pokol. A rablók tüzet nyitottak és a banki dolgozók irányába célzott lövéseket adtak le. A pénztárfülkében ülő Jójárt Gézát több lövés is érte, a férfi utolsó erejével a bank üvegajtajához ment, azon keresztülesve kizuhant az épület előtt futó járdára és meghalt. A két rabló mindeközben folyamatosan lőtte a fiókban tartózkodókat, akik közül többet meg is sebesítettek. Az alkalmazottak menekülését látva Radovics megpróbált beugrani a pénztárfülkébe, ám ekkor a rablás menetében váratlan fordulat állt be. Az egyik oszlop mögött a világháborús veterán Szalay Miklós rejtőzött. Szalay az Országos Gyermekvédő Liga főkönyvelője volt és a Liga munkatársainak béréért érkezett a fiókba. A nagyobb összegek felvételekor Szalay mindig fegyvert hordott magánál, így volt ez a rablás napján is. Már a sorban állás ideje alatt kiszúrta a két bankrablót, még a rablás megkezdése előtt egy oszlop mögé húzódott és elővette táskájába rejtett pisztolyát. Szalay Miklós pont akkor lépett elő az oszlop mögül, amikor Radovics megpróbált átmászni a pénztárfülkét védő rácson. A főkönyvelő tüzet nyitott a rablókra és Radovicsot el is találta a jobb lapockáján. A bankrablók annyira meglepődtek Szalay közbelépésétől, hogy menekülőre fogták, kifelé indultak a fiókból. A bank ajtajában Tari egy egykori tanulótársával, Benyák Józseffel találta szembe magát, aki pénzt váltani érkezett a fiókba. Tari megrémült, hogy egykori tanonctársa felismeri, ezért a férfit szinte gondolkozás nélkül agyonlőtte.

A bankból kirohanó társakat Szepesi László várta autóval. A két rabló beült az autóba, még leadtak egy lövést az őket megállítani akaró taxisofőrre, majd Szepesi gázt adott és elhajtottak. A tűzharc utolsó lövését egy Mocsai Géza nevű közelben tartózkodó autószerelő adta le a menekülő bankrablókra. Mocsai ügyesen célzott, lövése az autó karosszériáját átütve eltalálta Radovics csuklóját. A bankrablókat ez nem akadályozta meg abban, hogy kereket oldjanak. A helyszínen több könnyebb sérült mellett két halott és két életveszélyesen megsérült áldozat maradt. (Az egyik sebesült banktisztviselő három nap múlva belehalt sebeibe, így a rablás mérlege három halott volt.)

A rablók elmenekültek a tett helyszínéről. A helyszínt elhagyva a Svábhegyre mentek, ahol átöltöztek és megpróbálták bekötözni a sérült Radovics sebeit, ám csak leragasztani tudták azokat.
A rendőrök nagy erőkkel szálltak ki a Szabadság térre. Az akció helyszínén tartózkodó tanúknak feltűnt a rablókat menekítő autó vezetőjének a korszakban szokatlan vezetői tudása, így a rendőrök kezdettől fogva autóvezetéssel szoros kapcsolatban álló személyt kerestek. A nyomozók körbejárták a környékbeli garázsokat, a Nemzetközi Gépkereskedelmi Részvénytársaságnál pedig jelezték számukra, hogy az ott foglalkoztatott Szepesi László aznap nem ment be dolgozni. A rendőrök a lakóhelyén keresték fel Szepesit, aki bűnözői múltja miatt eleve gyanús volt a rendőröknek, ezért a rablót bevitték a rendőrségre. Tari nem törődve a kockázattal felszállt a Szepesiéket szállító villamosra és szemeivel jelezte Szepesinek, hogy kész agyonlőni az detektíveket. Szepesi azonban leintette Tarit és jelezte, hogy szerinte csak egy régebbi autólopási ügye miatt kísérik be a rendőrök. Tari így végül leszállt a villamosról és eltűnt. A rendőrségre beszállították Szepesi ismert barátait, Radovicsot és Tari Nándort is. A nyomozóknak a rendőrségen feltűnt, hogy Radovics tétován, esetlenül mozog. Levetkőztették, testén megtalálták Szalay Miklós és Mocsai Géza lövéseinek nyomait. Radovics lelepleződése után bevallotta a rabláskísérlet és a gyilkosságok elkövetését. A rendőrök hamarosan elfogták Tari Nándort is, a három bankrabló pedig beismerte a korábbi rajtaütéseket is.
A rablókat alig másfél hónappal később bíróság elé állították. A tárgyalások során mindhárom bűnöző a többiekre nézve terhelő vallomást tett, saját szerepüket kisebbíteni igyekeztek. Az első fokon eljáró Budapesti Büntetőtörvényszék előtt Tari bűnösnek vallotta magát. Vallomásában azt állította, hogy lövéseiket úgy irányították, hogy ne legyenek sebesültek, a lövöldözéssel pusztán meg akarták rémíteni és együttműködésre bírni az alkalmazottakat. A Büntetőtörvényszék 1935. február 16-án hozott ítéletet. Radovicsot két ember, Tarit egy ember meggyilkolásában találták bűnösnek, ezért mindkettőjüket halálra ítélték. Bár nem vett részt a lövöldözésben és a gyilkosságokban, de szervezői és felbujtói szerepe miatt halálos ítéletet mondtak ki Szepesi Lászlóra is. A másodfokon eljáró Ítélőtábla 1935 júniusában tartotta az ügy tárgyalását és egyetlen nap alatt jóvá is hagyta a halálos ítéleteket. A harmadfokon eljáró Kúria a halálos ítéleteket november végén tárgyalta és jóváhagyta azokat.
A három bűnözőt 1936. január 22-én a reggeli órákban a Gyűjtőfogház udvarán kivégezték.

2016. december 28., szerda

A kástu / Folytatás a posztban

A kástu (régies nevén fölkástu) jellegzetes őrségi épület, amely egyszerre volt éléskamra és jószágélelem tárolására alkalmas építmény.
Több típusát használták. Legismertebb, egyben legritkább formája a módos telkeken álló emeletes kástu, aminek egyetlen autentikus példánya a szalafői Pityerszeren áll. Ezt a kástuformát örökíti meg Nemesnépi Zakál György is:
„°Említtést érdemel még az ugy nevezett Kástu, a'melly fábul rakott kis épület egy emeletre. Az emelet alatt Pincze vagy kamara tartatik (mivel az Eörséghi Földbe a könnyen szivárgó víz miatt mélly pintzét nem lehet ásni). Az emeletbe pedig, a' melybe a' tsinossan össze átsolt de be nem sározott oldal boronnák között a' szabad levegő bé lenghet, fel akogatott hus, szalonna, 's más egyéb főzelék tartatik.
 Gyakoribb típus volt a domboldalba épült pincés fölkástu, amelynek előteres ajtaja a lejtőre nyílt. A földszinti kástu mögött volt a kamra, és az alatt egy kisebb vagy nagyobb pince, amelynek lejárata a kamrából nyílt. Egyes fölkásuk alatt ólak voltak.
Szintén elterjedt az általában egy helyiségből álló kiskástu vagy a földszintes kástu, amely boronából épült kisméretű zsupptetős ház tölgyfagerendákra építve. Nem sározták sem kívül, sem belül. Bent polcok voltak körben a falakon az edények, élelmiszerek számára. A kástu fontos szerepet töltött be a paraszti világban. Ezt is mutatja, hogy állandóan zárták és csak a gazda vagy a gazdasszony léphetett be. A fából készült kástuk építésének kora akkor áldozott le, amikor az erdőirtás következtében nem volt elegendő a fa.
A Vendvidéken is valamikor voltak kástuk, ezekből ma már csak egy-kettő maradt fenn.
 A kástu az szín, présház, kamra együttesen egy kétszintes épületben. Pityerszeren (Szalafőn), ahol eredeti helyén, a falumúzeumban látható ez a népi építészet egyik legkülönlegesebb, szép emléke. Mindez páratlan látvány az ide látogatóknak.

Földszintje két helyiségből áll; bal oldalon a kamra, mellette jobbra a nyitott szín. A földszinti rész boronafala, kívül-belül sárral tapasztott, fehérre meszelt , alul keskeny sárga színű lábazati sávval. A sározás a téli hideg ellen védte a hordókat. A kamrában hombárok, hordók álltak, melyekben lisztet, ecetet, káposztát tartottak. Ezeken kívül más háztartási eszközök is befértek ide: teknők, kádak. A nyitott színben oldalorsós szőlőprés látható, előtte szekér, mellette eke, a taliga a borona , a szántutézsola, a csikuti.
A kástú a Pityerszer 1. számú portáján található meg. A 19. század első felében épült. Ma már Magyarországon egyedülálló ez az emeletes kamra, amely keresztvéges boronafalakkal, zsúpfedéssel készült. Az emeletes építmény rendkívül ritka a magyar népi építkezésben. Az egykori kerített házon házon kívül álló emeletes vagy másképpen fölkástu a jószágos és éléskamra egyesített megoldását képviseli.
Az emeleti kástuba létrán vagy feljárón lehetett feljutni, amely a tornácos ürögbe vagy a kástú pitvarba vezetett. Innen kisajtón lehetett a kástuba feljutni, amely csak a nyitott ajtón és a kis szellőző nyíláson kapott világosságot. A rácsozott szellözőnyílásokat még szíjáccsal is befonták. Az emeleti részen a boronafalak sározatlanok. Itt tartották a zsírnak való szalonnát a sonkát és más húsféleségeket. Ezt szalonnarudaknak nevezték. A földön sorakozó favindőkben zsírt, kölest babot és más szemes terményt tartottak. Az élelmiszereken kívül még sok más limlom is megfért a fölkástúban. A falakon elhelyezett pócákon (polcokon) üvegek állottak, de a 10-15 literes pálinkásüvegeket már ládákban helyezték el. A ládákban, kópicokban aszalt gyümölcsöt is tartottak.
 A szín padlásaként un. színhiélt vagy fütyülikat találunk, amelyek ugyancsak a kástu-pitarból (pitvarból) nyílik. Itt mindenféle gazdasági hulladékot, szerszámot, ócska holmikat tartottak (hátha jó lesz még valamire). Sokszor ebben és a feljebb lévő kástúhiélben száradt a leny is.
Az emeletes kástu mellett található a vízgyűjtő tóka, melynek a mélysége 3-4 méter. A porta tartozéka még a kástú mögötti deszkafalu sátortetős gerinc , oldal és vendégszelemenes tetőszerkezetű pajta. Az egyszerű pajta hosszanti oldalain egy-egy kétszárnyú kapu tette lehetővé a szekerek átjárását. A kástú felőli kapu mellett személybejáróként szolgáló kis ajtó is található.

2016. december 14., szerda

Sub regula / Folytatás a posztban

Érdekes, sajátos szokása volt a kassai iparos népnek a "Sub regula" nevezetü táncz, mely mindaddig dívott, míg a czéhek fennállottak. A "sub regula" elnevezés onnan eredt, hogy bizonyos szabályok szerint kellett e tánczot lejteni.
A sub regulát különösen a kőmivesek és ácsok meg a mészárosok bálján járták s általában csak az iparos osztályban volt honos. Az úri körökben nem ismerték, noha az urak is szivesen látogattak el koronkint a sub regulákra.
A sub regula táncz alakja leginkább a polonézzal hasonlitható össze. A táncz rendezőjét a bálbizottság saját emberei közül választotta. Az illetőnek jó tánczosnak, deli legénynek és erélyes rendezőnek kellett lennie. A rendező atillában és ez alkalomra készült diszes kalpagban állt a sor élére. A kalpagot több színes szalag, gyöngysorok ékitménye és tollforgó diszítette. A rendező jelvénye széles nemzeti szinü szalag volt, melyet vállán átvetve viselt.
A sub regulát tánczoló leányok nem ültek, hanem sorban kellett állaniok. Nagy kitüntetés volt annak, a ki megkezdé a forgóst, vagyis a kit először szólitott tánczra a rendező. Éjfél előtt csak a hajadonok vehettek részt a tánczban; éjfél után az aszonyok is tánczolhattak.
A czigányok a terem közepén helyezkedtek el, s a rendező kiválasztván párját, megadta a jelet a sub regulára. Megjegyzendő, hogy imádottját soha sem választhatta. Erre is volt szigoru regula. A rendező tánczát, mely sajátképen nem volt egyéb, mint a sub regula táncz dallamára lejtett séta, egyedül járta párjával. Mikor igy körülsétálták a termet, a rendező ahhoz a legényhez vezette a leányt, a kinek a nevét megsugta neki. A többi leánynak már a rendező választott párt, tetszése szerint. Valószinü azonban, hogy eleve meghallgatta kinek-kinek titkos kivánságát. A sorba állott párokat a rendező vezette. A táncz megnyiltakor pénzt dobáltak a czigány elé tett tányérra, mert belépti dij nem volt ezeken a mulatságokon.
A sub regula eltartott egy-két óráig, néha tovább is. A rendezőnek gyakran szűk volt a terem s kivezette a tánczoló párokat, mint később a négyes utolsó figurájában is szokás volt, a mellékhelyiségekbe, sőt a szabadba, a hóba is.
A sub regula melodikus dallamát a "Tábor" városrész czigányai közül már csak egy-kettő ismeri. Nemsokára feledésbe merül egészen. A "Magyarország Vármegyéi és Városai" szerkesztősége lejegyeztette e dallamot a czigány játéka után, Káldy Gyula átirta zongorára s ebben az alakban közöljük. Sajátságos, lengyel és magyar motivumokból ötletszerüen egybeszőtt, különös ritmusu, 2/4, 3/4, 5/4 ütemekben hirtelen változó dallamu táncz ez.
A sub regula vége mindenkor a csárdás volt.
A sub regulás mulatság rendesen egy hétig tartott. Ha egy nap az egyik kidőlt, eljött másnap. Pénteken szünetet kellett tartani, mert bőjt volt, valamint a rendezőnek sem volt szabad imádottját választani az első, a forgós tánczra, nem volt szabad a többi legénynek sem imádottját választani az utolsó estéig. Ekkor pattant ki minden titok, mert ez volt a szerelmesek estéje s ki-ki szive választottjával tánczolt. S a kinek nem jutott, vagy a ki nem választhatott, azt is szigoruan megregulázták.


Bálosok.
A terem falán, színes szalagon függött egy nagy lyukas fakanál, a "csapó". A "lézengő bálosokat" (mai értelemben rendezők) e lyukas kanállal serkentette tánczra a főrendező. Ki erre sem forgatta meg a lányokat, neve följegyeztetett, s a bál után illendőképen megfenyitették. Az erre kiszemelt biróság egy hatalmas legény által bizonyos számu botütéseket méretett a lomha vagy borszerető bálosra.
Mivel a bál költségei igen megviselték a bálosok (bálrendezők) kaszszáját, a közönség az utolsó estén - belépti díj czimén - szintén hozzájárult az egyleti dinom-dánom fedezéséhez. A kitől hogy telt, 2 pengő forintot is adott a költségekhez. Ezt is már csak hajnalban fizették s hajnali fizetségnek keresztelték el.



"SUB REGULA" TÁNCZ.
Zongorára átirta Káldy Gyula. Mérsékelten.

A bálosok élőszóval hívták meg női vendégeiket a bálba, sőt a kiket nagyon meg akartak tisztelni, azokért lámpással mentek el, s ugyan igy kisérték haza is.

A legendás BRG / Folytatás a posztban

Az 1960-as évek házibulijainak elmaradhatatlan kelléke volt a legendás Mambó magnó, amelynek neve az akkori Magyarországon szinte a magnetofon szinonimájává vált. Gyártója az a BRG volt, amelynek elődjét 1953-ban Óbudán Vörös Szikra Gyár néven hozták létre, s ezt a nevet viselte a gyár első, 1955-ben forgalomba hozott magnetofonja is.
A Magyar Adócsőgyár és a Beloiannisz gyár egyes részlegeinek áttelepítésével kialakított üzem profilja egyébként adócsövek, rádió- és híradástechnikai, valamint elektromechanikai eszközök gyártása volt. A hatvanas évek elején gyáregységei alakultak Kecskeméten és Salgótarjánban, utóbb Lakiteleken is.

Neve 1963-tól Budapesti Rádiótechnikai Gyár (BRG). Főbb termékei: URH rádiótelefonok, magnetofonok, diktafonok, számítástechnikai eszközök, rádióalkatrészek. Termelésének 70-80 százaléka került külpiacokra, elsősorban a volt szocialista országokba, de a világ minden tájára szállított. Érdekeltségébe tartozott a Budavox, sőt egy ideig a Videoton is. A nyolcvanas évek végére a legnagyobb híradástechnikai vállalattá vált.

Hasonló profillal rendelkezett a Budapesti Elektroakusztikai Gyár (BEAG), amelynek elődjét a MAFIRT Műszaki Főosztályából alapították 1948-ban, s a Hang- és Kinotechnikai Gyár elnevezést 1959-ben változtatták Budapesti Elektroakusztikai Gyárra. Legfőbb terméke a sorozatban gyártott rádióstúdió volt, ezek zömmel a Szovjetunióba és Kelet-Európába kerültek, de hangosító berendezései, keverőasztalai, mikrofonjai hangsugárzói és egyéb stúdióberendezései is keresettek voltak.
BRG MK-21 magnetofon

B.R.G. MK 23 MAGNÓ

BRG MK25

BRG MK-27

MK-29

BRG MC Tape Drive System 3810A

BRG MK-43a

BRG MK-42 stereó magnó

BRG M9

BRG M-11 szallagos-kazettás magnó


BRG M12a

BRG CB rádió

BRG CB rádió


2016. december 13., kedd

Győr vármegye népe / Folytatás a posztban

Írta: Vende Aladár
E vármegye színtiszta magyarságába semmiféle más nemzetiség vagy idegen ajkú nép nyelve nem vegyűl. Fölül, egy részén, Pozsony vármegye magyar Csallóköze, odább a komáromvármegyei tiszta magyar Csallóköz, alul a magyar Veszprém vármegye, ismét odább Sopron vármegyének magyar része és feljebb Moson vármegye határolja, mely utóbbi az egyedüli, melynek németajkú részéből hajdan nagyobb átszivárgás volt észlelhető, különösen a török dúlások után, a mikor e széleken a kipusztult községekbe mosonmegyei németek telepedtek meg, a kik azonban teljesen megmagyarosodtak, egy községet: Sövényházát kivéve, melynek lakosai maig is németajkúak, de már szintén magyarosodnak és így maholnap Győr vármegye, utolsó lakosáig magyar lesz.
Az egész vármegye három járásra oszlik, de lakosai között néprajzi szempontból alig találni felemlítésre méltó különbséget. Nyelvjárásuk, szokásaik, építkezésük, ruházatuk, jellemük, stb. alig mutat nagyobb eltérést. Mindezekben az általános és már többször leírt magyar típust mutatják. A mi eltérés mégis van, az lényegtelen. Ha egy járásnak a népét megismertetjük, ugyanaz illik a többi járásokéra is, csekély eltérésekkel. Oka ennek jórészben a vármegye kicsiny volta s térszíni tekintetben meglehetős egyformasága, mely utóbbi a létfeltételek egyformaságát is magával hozza. A lakosság kizárólag földmívelésből él s mint népi foglalkozás a halászat (Pinnyéd) és a haldokló korát élő aranymosás (Ásvány) érdemel említést.
Építkezés.
Építkezése, háza valami különösen feltűnőt nem mutat. A telkek berendezésében közös vonás az, hogy a lakóház és gazdasági épületek egymás végtében egy fedél alatt fekszenek.
Építkezési anyag azelőtt a vályog volt, ritkábban és csak némely vidéken a vert fal. Itt-ott fecskerakást is találhatni. Ma már a legtöbb helyen téglából építenek. Azelőtt a homlokfalat deszkából, vagy sárral betapasztott sövényből készítették, mint az még a régi házakon látszik. Ma már, az újabb házaknál, kőből van építve.
Azelőtt a vármegye vízdúsabb nagyobb részében, a náddal való fedés volt általános. Ma már ezt is ritkábban láthatjuk. A belvízlevezetés következtében megszünt nádasok, gabonatermő területeknek adván helyet, a nádat a zsupfedés váltotta fel, mely majdnem mindenütt sima és csak itt-ott találni garádos szélű, de síma háztetőket. Az újabb építkezésnél már ezt is a cserép váltja fel.
A házakban a helyiségek elhelyezése rendszerint a következő: Először van az utczára néző szoba, a gádorból vagy a folyosóról való bejárattal, utána a konyha, azután a hátsó szoba, ezt követi a kamara, azután az istállók, és végül a kocsiszín vagy félszer. Ez az elrendezés csak annyiban változik itt-ott, hogy a konyha után, hátsó szoba hiányában, már a kamara következik s hogy néhol csak egy, máshol pedig két istálló van, ú. m. ló- és tehénistálló. A baromfihidas és sertésól legtöbbnyire az udvarban külön állanak.
A házakon czifraságot vagy kifestést alig látni. Ha igen, akkor az egész abból áll, hogy a ház falának alját vagy peremét kék, zöld vagy sárga színekkel festik be. A pusztai járásban, Tápszentmiklós vidékén az első szobát elsőháznak, a másodikat pedig hátsó háznak nevezik.
95Kiskertek a házak előtt nem általánosak. Némely faluban egyáltalán nincsenek, a másikban meg elvétve vannak. Legtöbbször kis pad áll ott, a ház falának támasztva, a honnan a gazda, hosszúszárú, kialudt pipáját az ablakon át a szobába dughatja, vagy az anyjukomnak beszólhat és arra is jó, hogy a járókelőkkel a kerítésen vagy sövényen át egy-egy szót váltson, a nélkül, hogy a hazatérő lábasjószág helyéből kizavarhatná. A győrmegyei magyarok csak a mások virágát szeretik, azért fogják rájok, elmés kétértelműséggel, hogy »a magyar csak másnak a rózsáját szereti«.
Kapuik már inkább változatosak. Legtöbbnyire síma deszka- vagy rácsos kapukat látunk, bálványfákkal, minden czifraság nélkül és a régi házaknál, sok helyen még a török világra emlékeztető turbános bálványfát, mely gyakran szépen van faragva, sőt néha festve is, melyekből gazdag sorozatot közölt Pálos Ede tanár a Magyar Nemzeti Múzeum néprajzi osztályának 1906-iki évfolyamának Értesítőjében.
Ép ily változatosak a kútjaik is. Látni néhol egy községben kávás, gémes és kerekes kutakat is, de a legtöbb közöttük mégis a gémes. Oly falvakban, a hol sok a tiszta talajvíz, egyszerű merítőkutakat is láthatunk, a hol csak a kézzel leereszthető hosszú pózna végén levő kampóba akasztott cseberrel merik a vizet. Ezek azonban lassanként megszünnek, mert legtöbbje ártalmas az egészségre.
Ruházat.
A győrmegyei magyarok ruházata egyszerű, mint a magyaroké általában, de különösen a kis magyar Alföldön. Tipikus népviseletről alig lehet szólni. A férfiak ünneplő ruházata fekete vagy sötétkék posztó, néhol barna vagy szürke is. Itt-ott a legények rikító piros mellényt is viselnek, de leginkább csak nyáron.
A kabátot általában mándlinak nevezik, a mellény pedig pruczka, puruczka vagy purucz. Rábapatona és Enese vidékén a nyári, könnyű kabát: riczi. A hol német nadrágot is viselnek, az természetesen pantalló. Zámolyban még az egész németes jánkli is járja. Nyúlfalun a vászonból készült nadrágnak bigyisz a neve.
Felső ruházatuk általában az egyszerű, dísznélküli szűr vagy bunda. Czifrább kivarrott szűrt ritkábban találunk és azt is csak egyeseknél. Némely helységben azonban a bundát és a szűrt már kiszorította a közönséges olcsó köpeny. A szegényebbje azonban, a kinek köpenyre sem telik, úgynevezett barkett-jánklit hord télen, a mi bizony gyenge védelem a hideg ellen.
Lábbeli-viselet tekintetében a közönséges, borjúszájú, ormótlan csizma, azért mert tartósabb, lassanként kiszorítja a helyesebb alakú ránczos szárú csizmát. Ebben a tekintetben azonban az egyes községeknél bizonyos fokú konzervativizmus tapasztalható, a mi abban nyilvánul, hogy néhol egy-egy oly község, a hol a ránczos szárú csizma viselete általános, körül van véve oly községektől, a hol már régóta közönséges csizmát viselnek, a nélkül, hogy az előbb említett községekben attól eltérnének. És így van ez valamennyi járásban egyaránt. Az átmenet legtöbbnyire azzal történik, hogy ily községből nehányan beszármaznak. Ha tehetősebbek és mégis közönséges csizmát viselnek, mely csunyább, de olcsóbb és tartósabb, akkor előbb az idősebbek kezdenek lassanként áttérni a közönséges csizma viseletére és így terjed az nagyon lassan bár, mert a fiatalabbja még megveti a borjúszájú csizmát, míg azután végre ők is lassanként beletörődnek. Városok, vagy nagyobb középpontok közelében, a hol sok a kaputos, még a czipő is eléggé el van terjedve, de az már csak czúgos lehet, fűzőset nem venne fel senki a világért sem, mert az csak a leánynak való.
Az asszonyok és leányok ruházatának alapszíne a legtöbb helyen sötét, de ebben azután elég változatosságot találunk. Uralkodó szín mégis a kék, azután következik a barna, a bordóvörös, a fekete, sötétszürke, sötétzöld, melyek azonban már Nyulfalu, Zámoly, Ásvány, Ráró, Hédervár, Rábapatona, Enese és Kispécz vidékén mindinkább világosabb színekké és élénkebb, rikítóbb szövetekké válnak, de azért az öregebbje itt is előnyt ad a sötét színeknek.
A pusztai járásban a könnyű női kabátnak többféle elnevezésével találkozunk. Ilyenek a riczi, röpülő, tüledálló, a paletotnak az eltorzítása: a baledóvagy bálidó és Győrszentmárton vidékén a panczka is. A szűkebb kabát neve e járásban testhezálló és a német rékli. A testhez álló mellényé pruczlivagy pruczlik, lajbi vagy vizitke. Sok helyen már a blúz elnevezés és viselet is hódít. Ravaszd vidékén a szoknya: höppönke és tolya is.
96A tósziget-csilizközi járásban, Ásvány és Ráró vidékén, a kabátka: majkó; Hédervár és Ikrény vidékén a felső vagy felöltő kabátot nevezik majkónak, Kóny vidékén pedig bajkónak. A riczi és a balidó elnevezések ebben a járásban is használatosak, de az otthonka is. Rábapatona és Dunaszeg vidékén a kabátkának keferáner neve is van. Vámos és a két Bajcs vidékén az ingnek pintő vagy pintel a neve.
A sokoróaljai járásban a kabátot bejkónak nevezik, és Kispéczen ebben a járásban is találkozunk a keferáner elnevezéssel. A többi, már említett elnevezések jó része itt is használatos, de a kabátra a német rékli elnevezés van legjobban elterjedve. A blúz e járásban is majdnem általánossá válik.
A drágább szöveteket, a selymet, bársonyt és mint ők nevezik, az atlaczt, általában szeretik és a tehetősebb falvakban alkalmazzák is. Némely helyen csak díszítésnek használják a ruhára, de sok helyen a jobb módúak selyemben, bársonyban járnak. A selyemfejkendő viselése a legtöbb helyen általános, a selyem derékkendőé már kevésbbé, de azért ez is eléggé el van terjedve. Csipkedíszt nem igen alkalmaznak és inkább csak szegélynek használják.
Az asszonyok és leányok lábbelije, a mily változatos, ép oly közönséges. A vármegye legnagyobb részében összevissza hordanak közönséges és ránczos szárú csizmát, ezeket azonban jobbára csak az asszonyok; a leányok leginkább a közönséges, módis fűzős, czúgos, sőt akárhány helyen már a sárga czipőt is viselik. Nagyécsfalu vidékén a fűzős czipőt csokorral, vagy mint ők mondják: bokorral díszítik. Tápszentmiklós vidékén bársonybetétes fűzős czipőt, Mezőörs vidékén pedig, egyebek között, egész bársonyczipőt is viselnek. Gyirmót vidékén a kivarrottas czipő is eléggé el van terjedve, Rábapatona vidékén pedig gyakoriak a czifra pántlikás czipők is.
Az ékszerviselet majdnem általános a vármegyében és csak a kevésbbé tehetős községekben ritkább. A leginkább elterjedt ékszerek az aranyfülbevalók és a gyűrük, ritkábbak a melltűk és a nyakdíszek. Aranyékszert többet látni, mint ezüstöt és a legkevesebb a hamis ékszer.
Keresztelési szokások.
A győrmegyei nép alkalmi és ünnepi szokásai között a házasság foglalja el a legelőkelőbb helyet. A keresztelési szokások egyszerűbbek és alig különböznek más magyar vidékek szokásaitól. A komatál általános és a gyermek keresztanyja nyolcz napon át hordja az ételt a betegágyas asszonynak, a kit ellát minden jóval. A gyermek születése után a családbeliek és rokonok rendszerint tanácskozásra gyűlnek össze, hogy a kisded neve fölött határozzanak. Az is megtörténik néha, hogy nem tudván megegyezni, sorsot húznak. Hét nap mulva történik a keresztelés, melyet mindenütt lakoma (paszita) követ. Poharazás közben folyton a gyermek és a szülék egészségére isznak és a vénebbek jövendölgetnek és jósolgatnak, hogy milyen lesz az újszülött jövendője és mi válik belőle.
Lakodalmi szokások.
lakodalmi szokások már komplikáltabbak és a jó, lelkiismeretes vőfélynek és násznagynak nemcsak nagy gondot, de sok fáradságot is okoznak. Eljegyzés után, a mikor a lakodalom napja már ki van tűzve, a vőfélyekre vár a legfontosabb szerep. Átveszik a meghívandó vendégek névsorát, azután ünnepiesen kiöltözködnek és úgy látogatják sorra a meghívandókat. Ünnepi posztóruhájokat pörge, vagy mint ők nevezik: csárdás-kalap egészíti ki, mely mellé keskeny szalagokkal átkötött, hosszú rozmaring van tűzve. Bal mellüket lelógó, széles piros szalaggal átkötött csokor díszíti, kezükben hosszú bot, szintén színes szalaggal és néhol a bot végére kötött virágcsokorral. Mikor az egyik vőfély az ékes szavakban vagy rigmusokban bővelkedő meghívót elmondotta, a meghívottak megbecsülik a vőfélyeket azzal, hogy leültetik és borral, étellel kínálják őket. Ha sok a meghívandó, ember legyen a talpán, a ki ezt napestig győzi. Távozás előtt a másik vőfély is elmondja már rövidebb mondókáját. Távozásuk után énekszóval mennek végig a falun, a többi meghívandóhoz. Azelőtt ilyenkor pisztolylyal is lövöldöztek, de ezt már a legtöbb helyen betiltották. Sok helyen a vőfély a lakodalom napján, vagy közvetetlen a lakodalom előtt való napon újra sorra látogatja a meghívandókat; de ez nem általános szokás.
Az esküvő napján a meghívottak közül a menyasszony vendégei a menyasszony, a vőlegény vendégei pedig a vőlegény házánál gyűlnek egybe, mulatozással és tréfálkozással töltve ki az időt addig, a mikor az esküvőre kell indulniok. Ekkor azután szép sorban felállanak; legelől megy az egyik vőfély az egyik nyoszolyó leánynyal, utána a másik vőfély a menyasszonynyal, ezt 97követi a vőlegény a másik nyoszolyó leánynyal, őket a násznagyok követik, a nyoszolyó asszonyokkal, azután jönnek a vendégek párosan, kiki a magaválasztotta párjával és végül a muzsikusok, a kik természetesen vígan húzzák a talp alá valót, az előttük járó legények pedig menetközben, boros üveggel a kezökben, járják a tánczot és így kísérik végig a menetet utczahosszat, a hol a sok kíváncsi néző kalácscsal, ú. n. kulcsos kalinkóval dobálja őket. Így érnek az anyakönyvi hivatalhoz, s onnan a templomba mennek. Esküvő után a násznagyok a szükséges hivatalos bejegyzés czéljából a pap házához mennek, kinek kalácsot és bort visznek. Ez alatt a násznép a templom előtti téren körbe áll és tánczol. Visszafelé is az előbbi sorrendben mennek, csak azzal a különbséggel, hogy most már nem a vőfély, hanem a vőlegény vezeti a menyasszonyt. Estélig a vendégek a menyasszonyos háznál mulatnak, ez alatt pedig a vőlegény házánál folyik a nagy készülődés a lakzira. A vőlegény vendégei mind igyekeznek segíteni, a hol és a miben csak lehet, mert nagy tisztességnek tartják, ha a lakodalmas háznál segédkezhetnek. Az asszonyok ezalatt sütnek, főznek, rendezkednek és gondoskodnak minden jóról; de a borról gondoskodni és azt palaczkokba húzni a férfiak dolga.
Végre leszáll az est és a menyasszonyért kell menni. A menyasszonyi háztól időközben elszökdösött fiatalság, a násznép egy részével, víg zeneszó mellett megjelenik a menyasszony házánál. A vőfély ott peczkesen megáll az ajtóban, és mondókáját elmondva, követeli a menyasszonyt. Ilyenkor azután sok helye van a tréfának. Felöltöztetnek valakit maskarának, de úgy, hogy mennél csúnyább legyen, leginkább vén banya képére, és azt küldik ki a vőfélynek. A vőfély természetesen visszakergeti, és ilyenkor néhol verset is mond. Azután kinyújtanak az ajtón meszelőt vagy seprőt, a mit a vőfély szintén nem fogad el menyasszonyként; végre megkönyörülnek rajtuk és kiadják az igazi menyasszonyt. Következik a menyasszonybúcsuztatás, mely hosszúra nyúló ékes rigmusokban szokott megindító kifejezést nyerni. Végre megindul a menet a vőlegény házához, de a menyasszony vendégei maradnak és a menyasszony házánál mulatnak tovább. Ezt nevezik siratónak; ilyenkor kezdik a visszamaradtak sajnálni a távozott menyasszonyt, annak háza népét és minden otthagyott jószágát. Ez alatt a menet a menyasszonynyal a vőlegény házához ér, a hol a vőfély, ékes versek kíséretében, úgy mutatja be a menyasszonyt a vőlegénynek, mint ha még sohasem látta volna. Most azután az asztalokhoz ülnek és megkezdődik a lagzi. A vőfélyre ilyenkor fontos feladat vár. Minden fogásnál más-más verset mond és ha borral kínálják, versben köszöni meg. Vacsora után a kásapénzt szedik a szakácsné számára, a ki a kezét a kása keverésénél állítólag megégette. Be is van alaposan kötözve, vagy mint mondják: bugyolálva, és merőkanalat hordva körül a vendégek között az aprópénz számára, szinte nyög a tettetett fájdalomtól, miközben a vőfély ugyancsak rigmusokba szedett kéregetővel biztatja a vendégeket az adakozásra. Azután a czigányok számára szednek pénzt és végre az új házaspárnak bölcső-kötőre.
Mikor mindezek szép rendben, de nagy vigasság és nevetés között lefolytak, a vőfély hetykén a násznagyok elé lép és kikéri a menyasszonyt, hogy fáradozásai jutalmául vele a menyasszonytánczot elsőnek eljárhassa. A vőfélyt a többi vendég követi, de a ki a menyasszonynyal tánczol, az a czigányok elé kitett tányérba pénzt köteles dobni. Hogy ezt a kis »pízt« vagy »füzetsíget« mindenki szívesen »leszúrja«, az magától értetődik. A menyasszonytáncz után az egész násznép tánczra perdül és járják a csárdást, kivilágos kivirradtig. A csárdás a fő, de azért járnak más egyéb »nímet tánczokat« is.
A lakodalom általában egy nap, egy éjjel tart; de van eset arra is, hogy két, sőt három napig is elmulatnak. A vőfély- és egyéb mondókákat legtöbbnyire ismert vőfélykönyvekből veszik, de találunk azért itt-ott eredetiekre is.
A vendéghívogatók közül a következő kettő van a vármegyében leginkább elterjedve:
»Szerencsís jó röggeet kívánok keemeteknek, kicsinytül fogva, egísz a nagyig! Megkövetem először is az atyaistent, a ki minket teremtett, másocczor a fiu Istent, a ki minket megvátott, harmacczor a Szentlílek Úristent; a ki minket megszentűt, negyecczer e tisztessíges háznak a zurát, meg a zasszonyát, ha megengedník nekünk azt a grácziát, hogy vőfíny-párommal e tisztessíges szoba közepin megáhatnánk, a vőfíny-páczáinknak aasó vígit a fődre bocsáthatnánk, a főső vígire pedig a kalapunkat akaszthatnánk, ezzee fáradt testünkön könnyebbíthetnínk, ha meg lenne engedve. Mi ugyan elküldött követek 98vagyunk, mint valaha Noé a vízözön megállásakor a bárkábul kibocsátott egy galambot, a melik egy ződ ágat hozott jelensígül; így hoztunk mink is jelensígül ződ ágat kigyelmeteknek, a mi vőlegíny urunktul, és annak bejegyzett mátkájátul. N. N. átalunk invitátatja magukat ekkis menyegzői mulaccságra, eppár darab czipóra, eppár darab pecsenyére, eppár pohár borra, annak jóízüen való ekötísire, de még országunknak bevett szokása szerint, zengő muzsikát is fognak kigyeemeteknek szógányi, ha Isten íletünket hosszabbíttya, halálunkat eehalassza, akarattyukat igyekszem visszaszógáni, evvel a szómondásunkkal: Dícsírtessík a zúr Jézus Krisztus!«
Egy másik rigmusos hívogató ez:
Uj hír a falluban, farsangot íreznek, - Házasodni minden legínyek kíszűnek. - A szűzek is fírhez menni igyekeznek, - Hogy párosíletben űk ríszesűjenek. - Vőlegínyűnk szintén má megházasodott, - Egy szípsíges szűzzel összepárosodott; - Minket hamarosan vőfínynek meghivott, - Parancsolatokat ijjen módon adott: - Hívjunk vendígeket gyüvő csütörtökre, - Nem ebídre, hanem vacsora időre; - Egy-egy pohár borra, egy-egy táncz kedvire, - Jó szakácsasszonyunk firis ételire. - Hogy tehát ezekben ríszesűhessenek, - Általam kíretnek, hogy megjelenjenek, - Menyegzői házhoz rendbe főgyűjjenek, - Addig is Istentül áldottak legyenek.«
A másodszori meghívó, a hol ez szokásban van, már rövidebb és ritka esetben verses.
Kispécz vidékén, az esküvőre való indulás előtt, így kezdi meg a vőfély a búcsúztatót:
»Tisztőtt nászníp! hajjunk eppár búcsuszót, mielőtt elindúnánk. A mi menyasszonyunk így szóna, ha szívérzelmitől szavakhoz gyutna. Látom a bús arczárú, a mit az elmije gondul, hát eemondom magam.
Őrömmee virradt fő, rám ez a szíp reggee, - Őrömmee üdvözlöm bánatos szüvemmee. - De mostan keblemet nagy bánat fogta ee, - Mer a házas ílet uttyára lípek fő. - Hosszú az én utam, a merre indulok, - azér oh Istenem, tehozzád fordulok, - Tűled buzgó szüvvee kegyelmet esdeklek, - Mer áldást, meg segílt, csak tűled nyerhetek. - Kírlek, hogy ee ne haggy e nehíz sorsomban, - Szent fiaddal együtt ájj mellettem nyomban, - Mer ma változik meg íletemnek sorsa, - Vagy hóttig örömre, vagy örökös búra. - Azér oh Istenem, ne haggy el, lígy velem, - Bocsásd meg ellened eekövetett vítkem. - Add, hogy boldog legyen az én páros íltem, - Ides Jézus, kírlek, maraggy hóttig vélem. - Most hozzátok szólok, ides jó szüleim, - És kik velem vagytok, rokonom, testvírim, - Kísírgyetek tik is az Isten házába, - Kérgyitek az Istent írtem imádkozva, - Hogy aggya áldását szent házasságomra. - Indujjunk el a szent háromság nevíben, - E nehéz utunkon vezírejj Istenem!«
Mikor az esküvőről visszatértek, a vőfély a következő verset mondja:
»Szerencsís jó napot aggyon a zúr Isten! - Szerencsísen jártunk nagy dógunk végiben. - Legyen a zúr Isten vezírünk mindenben, - A mi még hátra van, írjük vígit szípen. - Vájjík a zúj párnak szent eskütítele, - Lölkünknek testüknek javára, üdvire. - A zisten áldása szájjon le fejükre, - Valamint a zűket nemző jó szülékre.«
Mikor a menyasszonyt a vőlegény házához kísérik, a következő vers dukál:
»Hajjunk szót uraim! szünnyék a muzsika! - Ütött már a zóra, indujjunk a zútra. - Nap is eehaladott, nem tér ű má vissza, - Maj utolír bennünk a sötít ícczaka. - Hála a zistennek, czélunkat elírtük, - Idáig utunknak felit föl is mírtük. - Ez írdemes házat kivált ma tisztöjjük, - A miben hibáztunk, arrul megkövettyük. - Szeretettel kírem, ezen háznak urát, - Mimenyasszonyunknak főnevelő attyát, - Hogy aggya közibénk az ű kedves lányát, - Maj azután mondunk boldog jó icczakát. - De még azonfölül, kírem kegyelmeket, - Bocsássanak velünk eppár szemílyeket, - Kik a hű szállásra minket eekísérnek, - Hogy ha nem sajnájják eppár lípísüket.«
Mikor a vőlegényes házhoz érnek, a vőfély így köszönt be:
»Szerencsís jó estét násznagy uraméknak, - Végire jutottunk im hosszú utunknak, - Alázattal kírem a jelen valókat, - Hogy ha meghaagatnák jelen szavaimat. - A mi kis seregünk, a mi ottkün vagyon, - A hosszú út alatt eefáradt ám nagyon. - Fogaggyák be űket vidám hajlékukba, - Ríszeltessék űket szíp mulatságukba.«
Mikor azután a menyasszonyt bevezeti, ezeket mondja:
»Nagy fáradozásunk nem esett hiába, - Mer egy drága kincset hoztunk e hajlíkba, - Itt van a menyasszony, köztünk megírkezett, - Tessík násznagy uram, foggyon vele kezet.«
Kóny vidékén, a vacsora előtt, a következő érdekes beköszöntés dívik:
»Uram, uram, násznagy uram, kedves ídes bátyám uram! Kigyelmedhöz evvagy két szóm vóna, hogy ha meghaagatná. Eesőben nem más, hanem csak az, hogy dícsírtessík a zúr Jézus Krisztusnak szent neve. E háznak vagyon ura, a ház urának násznagya, násznagyának vőlegínye, vőlegínynek menyasszonya. Áldom, meg magasztalom a zű szentsíges szent nevit, hogy e mai napot meghatta írnünk, meg jobbríszínt már ee is tőttenünk. Kivánom a zúr Istentül, hogy a következő ícczakának idejit szíp bíkívee, egíssígvee, meg jó szerencsévee tőthessík kegyelmetek, ummint ifjak, nemesek, szerencsevárandó szíp 99szűzek, meg magam is. Ide haagassatok, ne szomorkoggyatok, mer tülem tanúhattok. Igy vetem fő a beszidemet: Krisztus urunk születíse után, az ezernyóczszáz nyóczvanadik esztendőben, még ez esztendő október negyedik naptyán, vőlegíny uram főszólitott engem ekkis fáraccságra, vagy vőfínyi kötelessígre. Mondok: szógálok is neki teheccsígem szerint. Eejegyezte magának szerelmetes párul, ugyan Kónyban lakozó hajadon lányt, az Ágnest, eesőben jegyesül, másocczor gyűrüsül, harmacczor hütvösül. E maji szent napon vagyon tehát az ű öröme naptya. Látván látom má, hogy a kigyelmetek háza föl vagyon ékesétve asztalokkaa, abroszokkaa, tányérokkaa, kalanakkaa, ígő gyertvákkaa, asztaa mellett álló székekke, böcsületes, hivatalos vendígekkee, ummint szekfüszinü menyecskékkee, violaszinü lányokkaa, rózsaszinü legényekkee, bársonyszínü öregekkee. De látván látom azt is, hogy a kigyelmetek asztalát a zúr Isten megádotta kenyírree meg borraa; de a kenyír meg a bor mellé más ítel is kivántatik. De van ám az én hatalmamban ojjan íllő főd, hogy én kigyelmeteket más ítelekkel is meg tudnám ölégíteni, hogy ha jó níven fogják venni, mer ha nem veszik jó níven, akkor inkább mind eepusztitom azokat. De mivel előtte má harmadnappal szóllíttatván szóllíttattam kigyelmeteket egy tisztessíges ebídre, de az üdőnek rövidsíge mián, az ebíd vacsorává vált, és mer látván látom a nípnek megszaporodását és letelepedísit, gondúkodván gondúkottam, hogy hun találok ennek a nípnek ölögendő ítelt, meg italt? Eszembe gyütt ennagy gazdag város, a mejjik tejjel mízzel foló Kánán. Eementem oda, annak legfőbb vendígfogadójába, ott kíszíttettem kigyelmeteknek sok drága jó ítelt meg italt. De aztán uggondútam, hommég essem ölíg. Eementem hát a Balatont meghalásztatni és mingyá mellette a vadacsont megvadásztatni. Fogtunk is egy híres nevü halat meg vadat. De gondúkodva gondúkottam, hun találok én ojjan szakácsmestert, a ki az én halamnak meg vadamnak a tetemit megkíszítené? Hallottam hírit Pestnek, meg a nagy hírü Bécs városának. Oda mentem szakácsmestert foganni. Talátam is a királi várba, fő is fogadtam, fölűtettem egy híres, nevezetes forgócsézára, kinek a neve taliga, azután haza hoztam. De hiányzott ám még a füszerszám. Gondúkodván gondúkodtam, hogy hun találok én ijjen füszerszámokat? Hallottam a hírit Pestnek meg Budának, meg a Budavárban megdöglött kalmárnak, rígen összedüledezett kalibájának, a hun füszerszámot jó ócsón kinának. Eeküdtem hát a hires kengyelfutómat a ki nagy sieccsíggee nigy nap fut emmírfődet. Ez a kengyelfutó kis alacson, nagy magas, száraz pofit ember vót. Ez hozta ee a füszerszámokat, ezekkee készíttettem kigyelmeteknek a sokfíle fájntos iteet, ummint: nyulnyomát, csukatalpát, gémháját, szunyogvaját, ökörikrát, üres kocsizürgíst, kemenczenyögíst, meg disznóröfögíst. Evvee a két tál ítellee most maj szógálok, ha tecczik; ha nem tetszik, van a falun kívül egy roppant város, kinek neve gunyhó; abba lakik nyári Mihály uj pógár, a ki terétett asztallaa várgya. Jó tuggyák kigyelmetek, hogy én nem vagyok irástudó, sem az én fejem nem kalendárista, sem a zeszemnek nincs záváros peléje, hát csak ugy mondtam ee mindent, a hogy tudtam. Csekíl verseimet nem irta krétátó, sem pedig pojátó, hanem csak esszegíny, szűrös szántó.«
A levesbeköszöntő a következő:
»Uram, uram, násznagy uram, kigyelmedhez eppár szóm vóna. Má kitálútam a levesemet, a kezemben tartom a zsöngíket, má ígetik is a körmömet. Engeggyenek hát helet, mer ha nem engennek, akkor a zén seregemmee Szőröskolomposra fordulok, a hol szívesen béfogadnak. Vannak ott bársonyszínü szíp öregek, rózsaszínü szíp legínyek, rubinszínü szíp leányok, gyímántszínü szíp asszonyok. Ha ott se fogannának be, onnad megyek a jásságra, tudok ott egy elehűtt, hossza agyaru, nagy pofáju, sonyat-gyomru, vánkos-hasu, zsompor hátuju, széltül má eldüledezett nasszáju horvátságot, a ki a hozzá készütt kalányávaa, férőfös agyarávaa főfajja. Ha az fő nem fajja, oda adom a pad alatt a gyerekeknek.«
Borkínálásnál a vőfélykönyvekből ismert köszöntőket használják, de a pecsenyehordáskor a következő elmés köszöntőt mondják:
»Mikor még a világon se vótam, aszongya a zapám, eredj ganét hordani! Megfogadtam a szót, de víletlensígbül másnak a főggyire hordtam. Mit vót mit tenni, a zapám megfogta a födnek a főső vígit, én meg a zaasót, asztán a szomszíd főggyirű a magunkéra forditottuk a ganét. Termett is annyi buza, hogy egy egísz mícses-cseréppee vót. Beleugrottam a mícsesbe, kiattam belüle 66 zsák buzát, azután kiszalattam a zucczára, porbu csinátam hat ökröt, szekeret, főraktam a zökröket, befogtam a zsákokat, eementem a malomba, a molnár otthun vót, de a malom eprésznyi vót. Mondok: megkeresem a malmot. Fölűtem a lovamra, asztán eenyargaatam. A lovamnak mező ölig vót, de rajta egy fűszál sem vót. Kaptam a nyergemet, kipányváztam; a lovamat meg a fejem alá tettem; a nyergem jólakott, asztán megint felűtem, eenyargaatam, de térgyig jártam a kűsziklába. Csakhogy a lovamnak a patkója aczél vót, a farka kender vót, a lába kóró vót, a feje szóma vót, a dereka viasz vót. Aczélpatkó tüzet adott, kenderfarka meggyulladott, kórólába elígett, szóma-feje lobbot vetett, viasz-dereka elóvadt én meg gyalogos maradtam. Tovább nyargaatam hát, míg egy kerek erdőre akadtam, ott hallom, a mint a sült seregélfiak az oduban csicseregnek. Köleskásábu font kötőfíkkee a vízhöz kötöm a lovamat, oszt főmászok a fára, benyúlok az aduba; de bennszorút a kezem. Eszembe gyütt, hogy a zöregapámnak van egy szürbül szabott vászonszekerczéje, a ki a kuszkóban hatot kölkezett. Haza futottam, eevittem a hetediket, kivágtam a kezemet az adubul, kiszedtem a sűt seregélfiakat, mind az ingem aljába raktam; de mikor hazafelé hoztam vóna, eeszakadt a madzagom, a seregélfiak eeszabadútak, émmeg belepottyantam a kónyi nagy tóba, a honnan annyi halat szorítottam ki, hogy 99 vasas társzekír se tudta vóna eevinni, de egy meszteleny czigánygyerek a nadrágzsebibe eevitte. Onnad eementem a kerbe, ott ettem diót, törtem mogyorót, meglátott a vak kertísz, 100főkapott egy fekete répát, oszt ummegdobta a fejemet eppiros ómávaa, hoccsak ugy kondút bele a zódalam. Onnad gyüttem ide, ebbe a várasba, a hun a czigánygyerekek hasig jártak a fekete lébe. A zegyik bele akart dögleni; ki akartam húzni, meglátott a szakács, ummegdobott a főzőkalánnyaa, hogy a pecsenyevágó kés víge elül gyütt ki rajtam. Én oszt kihoztam a vellát, belevágtam a pecsenyébe, ha nem hiszi násznagyuram, hát itt van a jelensíge.
A többi ételek felhordásakor szokásos verses mondókákat az ismert vőfélykönyvekből veszik. Felemlítendő azonban még a borral való kínálgatásnál szokásos mondóka Kóny vidékén:
»Tudom násznagy uram, hommaj kinevetne ha itt a vőfíny is, jó leríszegedne. Már pedig fiatal lítömre szígyelním, hogy ha ott elesním, a hun nem is vílním. Pest mellett van város, annak neve Buda, mellette van nagy víz, kinek neve Duna. Van abba egy nagy hal, annak neve harcsa, kedves násznagyuram a zisten megtarcsa.«
Az utolsó borköszöntő azután ilyenképen hangzik:
»Három fehér szőlőtőke, három fekete. Dicsírtessék a zúr Jézus Krisztus szent neve. Boldogságos szűz anyánk, legyen a mi pátronánk, Uram Jézus segíj meg, ezt a kis bort igyuk meg.«
Ünnepi szokások.
Ünnepi szokásaik általánosak. Megtartják a karácsonyi köszöntéseket, a három királyok járását, a pünkösdi királynéjárást, némely helyen Balázs és Miklós napját is, stb. Még a legjellemzőbben a pünkösdi királynéjárást tartják meg, a mely abból áll, hogy pünkösd délutánján 10-15 kisebb-nagyobb leánygyermek a lefátyolozott és megkoszorúzott pünkösdi kis királynét, czifra kendőből készített zászlóval, házról-házra vezeti, a hol a szokásos pünkösdi szent éneket elénekelve, a végén a kis királynét háromszor magasra felemeli, azzal a kívánsággal, hogy »ekkora legyen a keetek kendere«.Néhol, a hol természetbeli ajándékokat osztogatnak, fiú kíséri a leánykákat kosárral, melyben a kapott ajándékokat összegyűjti. A legtöbb helyen azonban pénzbeli ajándékokat osztogatnak. Az így összegyűlt ajándékokból a »királyné szállásán« mulatságot rendeznek, mely legtöbbnyire harmonikaszó mellett tánczczal van egybekötve és a melyen már az idősebbek is részt vesznek.
Dunaszentpál vidékén az a furcsa szokás járja, hogy mikor búcsu vagy tánczmulatság van, a leány mindaddig nem mehet a tánczba, a míg a legény a leányos házhoz egy üveg bort nem küld.
A nagyobb áldomásokkal járó halotti torok mind ritkábbak és legtöbb helyen csak a legszűkebb körre szorítkoznak. A fonóka és kukoriczafosztás szintén mindinkább veszít jellegéből, sőt az első sok helyen be is van tiltva.
Babonák.
A győrmegyei magyarok babonái is általánosak és közismertek. Álljon itt mégis néhány olyan, a mely kevésbbé általános:
Ság környékén azt hiszik, hogy ha a veszett ebet agyonverik és elégetik, akkor a tőle megmart ebek nem vesznek meg.
Táp vidékén azt tartják, hogy Lucza napján varrni nem szabad, mert különben a tyúkok a következő évben nem tojnak.
Újholdas pénteken nem szabad kenyeret sütni, mert akkor a láng kijön a kemenczéből és a konyhában kóvályog.
Ha nagypénteken az eső esik, akkor egész éven át szomjas lesz a föld.
Újholdkor nem szabad a trágyát kivinni a földre, mert különben sok féreg terem benne.
Kisbaráthegy táján azt hiszik, hogy a ki csúzban vagy köszvényben szenved, azt valami vénasszony átkozta meg.
Győrszentmárton vidékén azt hiszik, hogy a milyen idő van Lucza napjától karácsony napjáig, olyan idő lesz a jövő év 12 havában.
Nyalkán azt hiszik, hogy Kisasszony napján a nap nem úgy kél fel mint máskor.
Közmondások.
Helyi vonatkozású közmondásokban szintén nagyon szegény a vármegye. Gyömörőn hallottuk az egyiket. Ott azt mondják, hogy »Meghúzta magát, mint Gyömörő mellett a guta«. T. i. Gyömörő mellett folyik a Guta nevű ér.
Újfalun, ha valakit túlságosan megtisztelnek, azt tartják, hogy »Megbecsülik, mint az újfalusiak a bikát«. Ennek az a magyarázata, hogy mikor a község egyízben messzebb vidéken bikát vett és hazafelé hajtották, a bika körmei, a kemény országúton való járástól, kitöredeztek. Nehogy otthon szemrehányással illethessék őket, a hajtók kocsit fogadtak és azon szállították haza a bikát.

Ásványi aranyászok.

Ásványi utcza.

Magyar parasztház és nép. Dunaszeg.

Ásványi parasztház.
103Ugyanott, ha valaki valamit félreért és azt hiszi, hogy jól megértette, arra azt mondják, hogy »Tisztába van vele, mint Tompos János a Leszlauerrel«.Ez a Tompos ugyanis adósa volt a Leszlauer nevű korcsmárosnak. Mikor egyszer azzal sürgette, hogy »no, Tompos bácsi, mikor leszünk má tisztába?« - azt a feleletet kapta, hogy »Nem látja, hogy tisztába vagyok?« A mennyiben t. i. vasárnap lévén, tisztába volt öltözve.
Az újfalusihoz hasonló bikahistória Zámolyon is megtörtént, csakhogy olyképen, hogy mikor a bikát szállították a kocsin, megkötözve lefektették és hogy ne mozdulhasson, mindnyájan reája ültek. Mire aztán haza értek, a bika kiadta a páráját. Azóta mondják, ha valaki valamire rosszul vigyázott, hogy »Úgy vigyázott rá, mint a zámolyiak a bikára«.
Gúnynevet se sokat találunk Győr vármegyében.
Az ikrényiek az egyik kovácsnak az »Ókorüti« nevet adták, mert kevés dolga lévén, csak ritkán hallják vasat ütni.
Tápon »Csecse« gúnynéven illetik azt, a ki hetykén, peczkesen jár. Ugyanott »Bogyesz« néven illetik a kényeztetett gyereket.
Újmalomsokon azt mondják, hogy »gyün az erőszak«. Ez alatt egy tolakodó gyalogházalót értenek. Ha azt mondják, hogy »gyün a firis«, az alatt rendszerint a korán érkező ószerest értik. Ha pedig azt mondják, hogy »itt van a hanyag«, az alatt a későn érkező ószerest értik.
Nyulfalun az aluszékony embert rendszerint »égi madár« gúnynévvel illetik, mert egyszer valaki a templomban elaludt és azt álmodta, hogy karácsony van és ő »Már az égi madarak« kezdetű karácsonyi verset énekli. A mikor felébredt, templomban látva magát, azt hitte, hogy nem álmodott és tovább énekelte az »égi madarak« verset.
Gúnynevek.
Ugyanott egy családot »Szatyor« névvel illettek, mert egyik ősüket, csecsemő korában, szatyorban találták.
Patason az egyik gyengébb és szegényebb korcsmárost »Szúnyog«-nak, a másik módosabbikat pedig »Bögöly«-nek nevezik.
Csikvándon a czigánymuzsikusokat Likapali, Rakber és Böndő nevekkel illetik. Hasonló gúnynevek Koronczón a Bébicz, Szurkos, Csankó, Csicsa, Porontyi és Gédó.
Tájszólás.
A vármegyei tájszólás teljesen azonos a dunántúli tájszólással. Habár a lakodalmi mondókák is már az itteni tájszólás szerint vannak közölve, hadd álljon itt még mutatónak a következő párbeszéd:
»A.: Aggyon Isten, jó napot komám uram! Hál Istennek most csak jó üdő van? - B.: Fogaggy Isten komám! Most van, de a mút napokba fene feránya üdő vót! Annyit esett, hogy sok. - A.: Hát hová igyekszik komám íjjen septíst? - B.: Megyek a kasznár úrho ekkis rítet kírnyi, mer hát tuggya komám, ekkis marhám van, oszt kevís a rítem; nem tok annyit takarítanyi, hogy ölíg legyen a tére; ha anna ekkis rítet, azon akarník takarítanyi ekkis színát. - B.: No no! - B.: Mer tuggya, sajnánám eebitangúnyi valamellik kis marhámat, mer azt tettem fő, hokkis marha nevel. - T.: Biz a úgy van! De én nem menník a kasznárhó, mér mer ott igen borsos a rít. Mit gondú, még tizedikibe is aggya, annyit takarít a zember rajta, hommég a betevő falattyát sem szógája meg. - B.: Lám lám! - T.: Ikkáb megvágom a szómát seczkának, veszek ekkis vörös lisztet, osztég ráteszem, így etetem a marhávaa, minhogy én könyöröggyek valakinek, mer hát azér akkis rítér mindétig adós a zember; immeg akkor köszönök, ha nekem tecczik; ebbura fakó! - B.: No ne ijesszen ee komám, mer nekem széna kő. - A.: Aggya ee a zegyik borgyuját, a zárán vegyík szénát, oszt levan. - B.: Mond ám valamit komám! Én ezt nem gondútam, pedig hát gondúhattam vóna. - A.: Má ekkis eső is kék a tavasziakra. - B.: De kék ám! - A.: No de eszibém jutott, hogy az egyletbótba kő mennem. Kírtek tülem ekkis ómát, meg korompélt. Anník is, de aszongyák, hogy a pinczébe kő levinni, én meg máá öregsígemre gerádicson nem mászkálok. Isten vele komám! - B.: Megálgya!«
Tisztán helyi vonatkozású népdalt alig hallani. A mi annak látszik, az nem más, mint más vidékeken is dívó népdaloknak helyi alkalmazása. Ilyennek tetszik a sági nóta is, mely így szól:
»Sági hegybe sűrü pincze, - Ritkának van jó teteje. - De bor azér jó van benne, - Gyere babám igyunk benne.«

Ezt is látnod kell

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...