2016. november 18., péntek

Halászat Magyarországon / Folytatás a posztban

 A birtokosok vagy név szerint felsorolt halászok, vagy a faluközösség kötelességévé tették, hogy a tilalmas vizeken halászva a zsákmány meghatározott részét beszolgáltassák. A „halászként” megkülönböztetett jobbágyok esetében az jelentette a halászfoglalkozást, hogy csak halászattal szolgáltak, más úrbéres kötelezettségük nem volt. Bár – a vagyoni összeírások ezt tükrözik – ők is rendelkeztek paraszti gazdasággal. A halászó jobbágyok társadalmi helyzetét jól megvilágítja a sárospataki „magyar szeresi vagy réti halászok” és a „szegedi vagy gyalmos halászok” 1632. és 1648. évi s még a 18. században is megújított rendtartása (Makkai L. 1954: 191–192, 264–265). Az előbbiek, akiket lakóhelyük alapján neveztek magyarszeresieknek s nyolcan voltak, a tilalmas tavakat rekesztették. Az egyik tóból az öreg hal harmadát adták uruknak, az apró hal mind az övéké maradt; a többi tilalmas tóból fogott nagyja halat teljes egészében be kellett szolgáltatniuk. Ezen túl – ami azt is bizonyítja, hogy egész évben folyamatosan halásztak – minden pénteken, nagyböjtkor pedig naponta, közösen egy 10 iccés dézsa halat és csíkot, a Sulymos tóból pedig, amikor annak termése volt, külön-külön egy dézsa sulymot szolgáltattak a konyhára. A gyalmos halászok hatan voltak, s alkalmasint – ők maguk vagy elődeik – a töröknek hódolt Szegedről menekültek Sárospatakra. Heti négy nap (hétfőn, szerdán, pénteken és szombaton) halászták a tilalmas vizet, s két napon a zsákmány aprajának-nagyobbjának a harmada volt az övék, két napon pedig csak ételükre valót kaptak az apró halból. Két nap semmivel sem tartoztak, tehát ha halásztak, maguknak foghatták a halat. Bár a közös tulajdonú hálójuk, a 114 öl (kb. 200 méter) hosszú gyalom értékesebb halászeszköznek tűnik, mint a réti halászok rekesztőszerszámai, a halászat főfoglalkozás voltában, illetve abban, hogy többségük igavonó állatokkal is rendelkezett, tehát mellesleg földművelést folytatott, nem volt alapvető különbség a két halászcsoport között. Az is a kiegészítő földművelésről árulkodik, ahogyan a gyalmo-sokat – időszakosan – mentesítik a halászat alól: „Amikor az aratast Isten elő hozza,  szabadsagok vagyon az halászoknak az aratasra kimenni es eledelekre valot keresni.”
Halszárítás siófokon

A REKESZTŐHALÁSZAT
A saját konyha szükségletének kielégítésén túl a piacot is számításba vevő paraszthalászok legelterjedtebb fogási módjai és eszközei a rendszeres halvonulást használták ki. A mederbe rögzített fogófejes nádfalazat – a vejsze – az ármentesítések után a vízinövénnyel borított tavak, a valamikori vízfolyásokból, az erekből megmaradt tocsogók fogószerkezete volt. A történeti forrásokból azonban arra következtethetünk, hogy a szabályozás előtt a periodikusan ismétlődő, tehát kiismerhető víz- és halmozgást igyekeztek kihasználni a vejszéző paraszthalászok. A Sárrét vidékén például azért kellett a 18. században a mezőváros elöljáróságának kijelölnie a halászok vészeinek helyét, hogy elejét vegyék a torzsalkodásnak: aki úgy építette, hogy másoké elől teljesen elrekesztette a vonuló halakat, vagy lerombolták a vészét az ellenérdekeltek, vagy a tanács rendelte el az eltávolítását (Szilágyi M. 1992a: 63–75). A varsának azt a változatát, melyet a Sárrét, az Ecsedi-láp vidékén nádtörmelékből-földből felhalmozott gát – hurcagát, csíkgát – átereszeibe, nyílásaiba állítottak, s a mocsár vizének halmozgását használták ki általa, csak a „régi vizes világra” hivatkozó {129.} emlékezésekből ismerjük – eltűntek a mocsarakkal együtt. A 18. századi térképeken viszont rátalált ezekre a közlekedési útként is szolgáló gátakra Ecsedi István (1934: 139–141), ha pedig annak idején térképen is jelölték, okkal következtetett kivételes jelentőségükre.
E rekesztő szerkezetek – a recens gyűjtési tapasztalatok igazolják – két ok miatt lehettek különösen kedveltek a szabályozatlan vizek paraszthalászai körében:
– A megépítésük nem igényelt anyagi befektetést, mert a nád és a vessző a rétek majdnem értéktelen mellékterméke volt; ha a tanács szabályozta is a „nádosztást” (mint a Nagykunság mezővárosaiban), a szükséglet mértékéig ingyen lehetett hozzájutni. A megépítés, a lerakás után – ami persze szakértelmet és munkát kívánt – „magától” fogta a halat: csak ki kellett szedni a vészfejből vagy a varsából a zsákmányt. Ami azért volt különösen előnyös a parasztok számára, mert a halászati munkákat – a vejsze-építést is, a zsákmány kiszedését is – el lehetett végezni a földművelő munkák szüneteiben.
– E fogóeszközökkel automatikusan megoldódott az elfogyaszthatatlan, értékesíthetetlen zsákmány időleges tárolása: akkor szedték ki természetes közegükből a halakat, amikor „ráéheztek” a halételre, illetve amikor érdemes volt piacra vinni.
 Az emelőháló, emecső, csuhé, pók, csempely, tesziveszi egy négyzet alakú léhésből áll, melynek sarkait két keresztbe tett és meghajlított vesszőkáva négy ágához erősítik. A háló mérete az 1 × 1 m-től a 4 × 4 m-ig is terjedhet (Ecsedi I. 1934: 185–192; Solymos E. 1965: 160–166; Szilágyi M. 1995: 60–74). Az egyszerűbb változatoknál a kávák kereszteződéséhez egy rudat kötnek, s ennél fogva karral emelgetik. A nehezebbeknél a rúd végére egy keresztfát szegelnek, amit az emelős a parthoz feszít, és kötéllel húzza fel, majd ereszti vissza a vízbe a hálóját. Ismét más megoldás, ha a nyelet egy villás oszlopba fekteti, és kétkarú emelőként mozgatja. A legnagyobb emelőhálókat csigán át csörlővel emelgetik.
Hogy az emelőzés eredményesebb legyen, vagy beetetik a helyet, hogy a halakat odacsalogassák; vagy olyan helyet keresnek, ahol haljárás van. Ilyenek az átfolyások, a fokok, ahová karókból emelvényt is építenek, és az emelős erre ül (Herman O. 1887–88: I. 499–504).
Az emelőhálót általában öblösre készítik, hogy a hal ki ne ugorjon belőle. A Tolna alatti Duna-szakaszon viszont feszesre húzzák a hálót, de négy sarkán az inakra piskóta alakú fácskát vagy drót pöcköt fűznek, emeléskor, ahogy a háló kiöblösödik, a pöckök az ínon elcsúsznak, azokat összetartják (Solymos E. 1974: 43).
Az emelőhalászat általában a legnagyobb csendben folyik, hogy a halakat el ne zavarják. A csobbantás, mely szintén Baja környékén ismert, ennek épp az ellenkezője. A halász a nyelénél fogott csobbantót, mely 1,5 × 1,5 m-es emelőháló, háromszor a víz felületéhez üti, s úgy teszi le, hogy dobbanjon a fenéken. Néhány perc múlva felhúzza, 15 lépésnyire továbbmegy, újra csobbant. Mint mondják: ez a hang csalja oda a halakat, de csak ősszel és éjszaka eredményes.
Az emelőhálónak van érzős, őrös változata is. A háló fölött átlós irányban 3 szál {173.} zsinórt feszítenek ki, ehhez függőlegesen egy nádszálat erősítenek vagy egy zsinórt vezetnek fel az ujjukhoz. Ha a hal nekiütődik az őrmadzagnak, jelet ad a halásznak. Éjszakai halászatnál a nádszál végére parázsló taplót tűznek, ennek mozgása figyelmezteti a halászt (Herman O. 1887–88: I. 309, 499–504; Andrásfalvy B. 1975: 209) .

KERÍTŐHÁLÓS HALÁSZAT
Sok 16–18. századi adat idézhető arra, hogy zsákmánytömeg elérésére alkalmas tavi kerítőhálókat is használtak a jobbágyparasztok. Olyan hálóféléket tehát, melyek elsősorban az árutermelő halászok üzemét szokták jellemezni, mivel a komoly befektetést feltételező eszközöket csak folyamatos használattal s a zsákmány biztos eladhatóságára számítva lehet rentábilisan működtetni. Ez a látszólagos ellentmondás azonban könnyen feloldható. A „gyalmos társaság” ugyanis nem csupán a háló kezeléséhez szükséges halászbokrot (Herman O. 1887–88: 67–71) jelentette, hanem vagyoni társulást is: a gyalom közös tulajdonban volt. Az előállítási költség nem jelentett tehát egy-egy résztulajdonos számára túl nagy befektetést, különösen ha figyelembe vesszük, hogy – lévén földművelők – maguk termelték meg, dolgozták fel a kendert, s a hálót is maguk kötötték. Ezzel a parasztgazdaságban, házimunkaként előállított nagyhálóval nyilván megérte, ha nem napról napra, hanem csak a halfogásra legkedvezőbb időszakban – télen, jég alatt, illetve tavasszal és ősszel, a mezőgazdasági munkák szüneteiben – halásszanak; olyan rendszerességgel, ahogyan a zsákmány értékesíthető.
Nemcsak maguknak a paraszthalászoknak volt közös tulajdonában a nagyháló, hanem olyan gazdáknak is, akik bérelvén a halászóvizet, halásztattak. A nagyobb részben házimunkaként előállított, kisebb részben vásárolt halászati felszerelésüket tehát közös vállalkozásban hasznosították. A kerítőháló „haszna” ilyen esetben a zsákmány egyharmada volt, mind a történeti, mind a recens adatok ugyanis ezt az elosztási elvet fogalmazzák meg: „a fogott hal egyharmada a halászoké lett, másik harmada a szerszámé, harmadik harmada a tó tulajdonosáé” (például Kiss L. 1961: 69 – Dombrád, Szabolcs m.). A nagyháló közös birtoklása mint a parasztgazdaságok „tőkebefektetése” ilyen adatokkal igazolható: 1777-ben egy özvegyasszony, aki maga {130.} természetesen nem akart halászni, azért emelt panaszt az egyik túrkevei (Jász-Nagy-Szolnok m.) „halásztársaság” ellen, mert a férje halála után helyette új társat vettek be, noha – így érvelt – „a hajóban kötelben is szinte annyi Jussa vagyon, mint akár melyik[nek] a Társaság közül, ugy a hálónak inában”. Hódmezővásárhelyen – ugyancsak a 18. században – egy tanácsi rendelet, mely a hálótulajdonosok érdekében fogalmazódott, a halászokat huzamosabb munkavállalásra kötelezvén, megkülönböztette a hálótartó gazdát, megbízottját-alkalmazottját, a halászmestert és a napszámban halászó legényeket (vö. Szilágyi M. 1992a: 147).
Akár a halászbokoré volt a közös kerítőháló, akár parasztok alkotta bérlőközösség halásztatott vele, mindenképpen az árutermelés szolgálatában állott: a saját konyha szükségletét messze meghaladta az egyszerre partra húzható zsákmány. Ott és akkor halásztak tehát a paraszthalászok kerítőhálóval, ha a városi halpiacon biztosan értékesíteni lehetett a zsákmányt.
 Halászok siófokon

Ráckevei (Soroksári)-Duna.

A HALÁSZAT TECHNIKAI FELTÉTELEI

A SZERSZÁMKÉSZÍTÉS
A halászszerszámokat és segédeszközöket a halászok többnyire maguk készítették el, s készítik még ma is. A megmunkálás technikája a felhasznált anyagtól függ, s ez nem különbözik a házimunkában és a háziiparban szokásos eljárásoktól. A halászatban felhasznált anyagokat három csoportba oszthatjuk:
a) nád, gyékény, fa
b) rostos anyagok (kender, len, pamut, műszál)
c) fémek (vas, ólom).
24. ábra. Hálókötés:
24. ábra. Hálókötés: a) netzkötés; b) parsztkötés, Baja környéke (Bács-Bodrog vm.)
A nádat elsősorban vejszékhez s a kunyhókhoz használták. Az előbbinél a válogatott nádszálakat egyenként helyezik egymás mellé, s gyékénnyel, napjainkban dróttal kötik össze, erősítésül két oldalt több sorban vesszőkből vagy háncssodralékból, esetleg nádból korcot kötöznek rá. Az így elkészített daraboknak lésza a neve (a vejszekészítésre lásd Szilágyi M. 1971: 284–285; Bárdosi J. 1994: 68–70). A kunyhó építéséhez a nádat vastagabb rétegben helyezik a korcok közé.
A gyékényt, a sást, a háncsot, a vékony vesszőt kötözésekhez használják összesodorva.
sövényt – rekesztésekhez, kunyhófalakhoz – úgy készítik, hogy függőlegesen karókat vernek le, s ezek közét hajlékony vesszőkkel ide-oda hajtogatva befonják. A vesszővarsák készítése a kosárkötő technikához tartozik (lásd Szilágyi M. 1995: 150–152). A különböző vastagságú vesszőket, karókat a szerszámok merevítéséhez, kifeszítéséhez nagy mennyiségben használják. Ezek megmunkálásához elegendő a balta és a kés; esetenként előkerül a vonókés vagy a gyalu is.
A deszka haltartók vagy ladikok készítése már az ács- és asztalosmesterséghez tartozik, bár a halászok is értenek hozzá.
A rostos anyagok közül elsősorban a kendert kell említenünk mint a hálók egykor legáltalánosabb anyagát. A kender termelése, kikészítése, megfonása a nők feladata volt. A viszálást – a fonal összesodrását kétszálúra – többnyire már a férfiak végezték (Solymos E. 1965: 77–79). A házi fonalkészítés a gyári fonalak elterjedésével már a {148.} 20. század első évtizedeiben visszaszorult, csak a két világháború utáni anyaghiányos időkben éledt újra, amikor a régi technikákat felelevenítették.
A halászszerszámok döntő többsége hálóból készül. A háló kötését – míg a gyári hálók el nem terjedtek – maguk a halászok végezték, de segített a család is. Egyesek bérmunkában is vállaltak hálókötést.
A hálókötés eszközei a hálókötőtű és a hálókötődeszka (béce, börc), melyeknek a szélessége a szem bőségét is meghatározza. E két segédeszközt nem szálkásodó fából szokták faragni. (A hálókötésről, hálóállításról és -karbantartásról lásd Solymos E. 1965: 79–89; vö. Sziklai Gy. 1982.) A kemény fonalat fonalpuhítón átvezetve megtörik, így vetik fel a tűre. A hálókötésnek két változatát ismerték a magyar halászok. Az egyszerűbb és a régiesebb a nyakkötés vagy parasztkötés. A német céhes halászok révén terjedt el a biztosabb csomót eredményező netzkötés, melyet főleg a hivatásos halászok ismernek. A kötés menete azonos mindkét változatnál. Kezdéskor a deszkára kétszer rácsavarják a fonalat, megkötik, s az így képződött szemet egy szögre akasztják. Ebbe kötnek egymás alá annyi szemet, ahány szem hosszúra a hálót tervezik. Ezt a szemszámot elérve zsinórra szedik, s most már ezekbe a szemekbe kötik a következő sort, s a végére érve megfordulnak. Így haladnak, míg a háló mélységét el nem érik. Egy sor fél szemnek felel meg. A szemek bőségét eredetileg az ujjukkal mérték: ahány ujj belefért, akkora volt a hálószem. Az 1870-es években kiadott megyei szabályrendeletekben írták elő legelőször, majd az 1888. évi halászati törvénybe is belefoglalták (23. §) a legkisebb használható szemméretet, a 4 centimétert vagy 40 millimétert, amit a szem szárán, két csomó közt mértek (vö. Szilágyi M. 1988: 21–22, 34). Ma is ez a méret és a mérési gyakorlat, tehát például egy negyvenmilis hálószem teljes hossza 8 cm.
A kötés közben lehet szaporítani vagy fogyasztani is. Az előbbi esetben két szemet kötnek ugyanabba a szembe, az utóbbi esetben két szemet összefognak. A több száz szem hosszú nagyháló-darabokat úgy készítették, hogy az első sort egy hosszú rúdhoz kötötték, s több halászlegény ült eléje. A bal szélső addig kötötte a második sort, míg kézre esett neki, akkor a tűt átadta a mellette ülőnek, aki folytatta, majd továbbadta. Az első pedig egy új tűt kötött a második sor szélébe, és kezdte kötni a harmadikat. Ha egyedül dolgozók készítettek ilyen nagy hálót, valamilyen állványt vagy ládát szerkesztettek, amire felcsavarták a megkötött hálót. A zsák alakú hálókat körben is köthették, ha viszont lapban kötötték, utólag összevarrták.
A kész háló neve léhés, amit még állítani kell, vagyis a célnak megfelelően kialakítani: kötél-, vessző- vagy farámára szerelni. A léhés felső szemeibe 3–4 mm vastag zsinórt, insléget húznak, s ezzel hurkolják a kötél- vagy fakerethez. A lekötéseket ütésnek, puntnak nevezik. Egy ütésbe 3–4 szem kerül, s a két lekötés távolsága, vagyis az ütés hossza megegyezik a bele kerülő szemek teljes hosszával. Ezt egy vesszővel mérik ki, s a továbbiakban ehhez szabják a távolságokat. Az állítás közben fűzik fel a felső ínra az úszókat, a parákat, melyeket eredetileg fakéregből vágtak ki. Az 1930-as évektől parafát, az 1980-as években műanyag úszókat is használnak paraként. Az alsó ínra egyes hálóknál golyó alakú ólomsúlyokat fűznek, más hálóknál később verik rá az ólmozást.
A fémek közül a halászatban mint súlyozásnak az ólomnak van legnagyobb szerepe. A nagyhálókhoz való ólmot téglába vésett mélyedésbe öntik, a vetőhálóhoz való {149.} golyókat pedig ólomöntő fogóba (lásd Solymos E. 1974: 24–25). A régebben súlyozásra használt kövek, megformált cserépsúlyok, tégladarabok helyett gyakran alkalmaznak hulladék vasdarabokat (a hálósúlyokról lásd Herman O. 1887–88: I. 161–170; Csallány G. 1907). A vesszőgúzsok helyettesítésére a drótnak, a bádog- vagy vaspántnak is szerepe volt az elmúlt évtizedekben.
A különféle hálók gondozásához hozzátartozott a rendszeres szárítás. A kisebbeket faágakra aggatták, a nagyhálókat gyepre, parti kövekre terítették, élő fákra akasztották, de építettek állandó jellegű szárító állványokat is (tericsfa). Ahol elegendő hely volt, egymástól több méterre hosszú póznákat ástak le, s ezekre akasztották száradni a hálót. Ahol kisebb volt a hely, ott állványzatot ácsoltak ilyen célra (Solymos E. 1955b: 459).
A kenderfonal gyorsan rothadt a vízben, ezért a napi szárítás mellett konzerválni is ajánlatos volt (vö. SMJ 1918b). A 19. század közepe óta elterjedt volt a kátrányozás, bár ez nagyon nehézzé tette a hálókat, a ruhát, a kezet pedig bepiszkolta. A varsákat, állítóhálókat rézgálicos oldatban áztatták. Az 1940-es években kezdődött a csersavas impregnálás. Napjainkra a kender- és a pamutfonalat teljesen kiszorította a műszál; az ebből kötött hálókat már nem kell impregnálni.
A horgok, a szigonyok és egyéb vaseszközök készítése a kovácsok munkája volt, így a fémmegmunkálásnak ez a része nem tartozott a halászok szerszámkészítéssel kapcsolatos ismeretanyagához.
A szerszámok folyamatos javítása ugyanolyan fontos feladata volt a halásznak, mint az elkészítés. A kiszakadt hálók foltozása napi munka. Sürgős esetben – munkavégzés közben – a szakadást egyszerűen összehúzzák, később azonban kifoltozzák, szemre reperálják. Ez utóbbi sok gyakorlatot, kombinatív készséget kíván: a mindig más alakban támadt szakadást úgy kell bekötni egyik szemtől a másikig, hogy sehol se kelljen visszamenni vagy a fonalat elvágni. A céhes időkben a foltozás hozzátartozott a mestervizsgához.
 A sekély vízbe került halat legegyszerűbben kézzel kapják el (a kézzel való halfogás különféle módszereiről összefoglalóan: Szilágyi M. 1981; lásd még Banner J. 1929a; Unger E. 1939). A meredek partokba a hal lyukat váj magának, s abban húzódik meg. A halász a vízbe ereszkedik, kitapogatja a lyukat, benyúl, és kopoltyúja mögött megszorítva emeli ki a halat. Nagyobb ügyesség kell a fenéken fekvő halak felszedéséhez. A vízben alábukva mindig a banda közepéből emeli ki a halfogó a halakat. Ha mélyebb a víz, a segítő egy hosszú karót szorít a fenékre, s a halász ezt fogva merül le.
Köves medrű patakoknál a kövek közé bújó halakat szedik ki. Ugyancsak a patakoknál alkalmazható módszer, hogy a vízfolyást egy másik mederbe terelik, s a szárazon maradt halakat szedik össze. Ezt nevezik dugának, dugásnak. Egy idő után visszavezetik a vizet az anyamederbe, s akkor a mellékágat halásszák le (Bátky Zs. 1905).
A csuka szokása, hogy a víz színén, a csatornákban, kisebb vízfolyásokban mozdulatlanul áll. Hajlékony vesszőből vagy drótból hurkot készítenek, hosszú botra kötik, elölről a csuka fejére úsztatják, s egy hirtelen mozdulattal a partra rántják (lásd Dobó F. 1928: 121–122; Gunda B. 1938c; Kovács A. 1987: 48, 64).
Magyarországról nincs igazán hiteles leírásunk a madarakkal való halászatról, ha csak azt nem számítjuk ide, amit Birtalan Szilágyi említ 1827-ből a Nagy-Sárrétről. Eszerint a pákászok a réti sas fiókáit a lábuknál fogva a fészekhez kötötték, hogy el ne repülhessenek. Az anyjuk nappal vadmadarakat, éjjel halakat hordott táplálásukra, olyan mennyiségben, hogy nem győzték elfogyasztani, és reggel a pákászok összeszedték a szép potykákat és csukákat (Györffy I. 1922: 44).
A további módszereket a bódítás címszóval foglalhatjuk össze. Az iszapos fenekű vizet taposással úgy felkeverik, hogy a halak oxigén hiányában fulladozva vergődnek, így könnyű megfogni és összeszedni őket. A pásztorok – az ilyen módszerű halfogás érdekében – marhákkal, lovakkal vagy disznókkal is tapostatták a tavakat (például Banner J. 1929a – összefoglalóan lásd Szilágyi M. 1981: 339–341).
A halaknak méreggel való elbódítása világszerte ismert halfogási módszer. Két változata van. Az egyik, hogy a mérgező növény megfelelő részeit a vízbe szórják, a méreg kioldódik, és az összes halat elbódítja vagy megöli. A másik módszer, hogy mérgezett csalétket szórnak a vízbe, és amelyik hal eszik belőle, elbódul vagy elpusztul tőle. Lényeges, hogy a méreg ne tegye élvezhetetlenné a zsákmányt. A halmérgek alkalmazását a növényföldrajzi körülmények jelentősen befolyásolják. A Kárpát-medencében az Euphorbia- és a Verbascum-félék voltak a leggyakoribbak, melyeknek a nedvét juttatták a vízbe, a Hyoscyamus niger (beléndek) magját pedig összezúzott állapotban a csalétekbe gyúrták bele (Gunda B. 1966c: 65–106; 1967a; 1984).
A robbantás ugyancsak a bódítás körébe tartozik. Egyszerűbb módja, hogy egy üvegbe oltatlan meszet tesznek, bedugaszolják, úgy azonban, hogy a víz beszivároghasson. A vízbe dobva a mész forrni kezd, az üveget szétvágja, s a közelben tartózkodó halakat megöli vagy elbódítja (Gunda B. 1966c: 106–108). Modernebb változat a dinamit vagy – főleg háborús időben – a kézigránát.
Mind a mérgezést, mind a robbantást káros volta miatt az első halászati szabályrendeletek óta szigorúan tiltják (Szilágyi M. 1989a: 42–43).
A kövek alatt meghúzódó pisztrángokat úgy bódítják el, hogy a felettük levő kőre {153.} egy másikkal ráütnek. Télen az átlátszó ún. tükörjég alatt álló hal fölé bunkóval vagy fejszével nagyot csapnak a jégre, majd gyorsan léket vágnak, és kiemelik az elkábult halat (Szilágyi M. 1963).


FOTÓK : Fortepan

2016. október 27., csütörtök

Tiszaalpár - Árpád-kori falu / Folytatás a posztban

Néhány korabeli lakóházat építettek már hazánkban. Teljes falu rekonstrukció azonban máshol még nem épült, így ez jelenleg csak Tiszaalpáron, az alpári földvár közeli szomszédságában látható. Megépítésének alapgondolata az ásatásokon feltáruló falukép bemutatása volt. Az objektumok az Árpád-kori falusi élet minden­napjait tükrözik. A lakóházak és a ház körüli élet építményei, a szűkebb térség régészeti feltárásainak adatai alapján készültek el. A rendelkezésre álló terület vis­zonylag kicsi, hiszen egy Árpád-kori falu területe elérte, sőt sok esetben meg is ha­ladta a 4-5 hektárt. Ezért a falu belső elrendezését az eredetihez képest sűríteni kel­lett. A veremházak és környékük kis gazdasági egységeket képeznek.




2016. október 25., kedd

Kihalófélben lévő mesterségek / Folytatás a posztban

Közel félszáz – hosszú évek óta nem oktatott – szakmából több mint kéttucatnyit érdemes volna, és meg is lehetne menteni
A szemfelszedők és a cipőfelsőrész-készítők mellett a harangöntők, a litográfusok, a gubások, a szűrszabók, a díszítőfestők, valamint a paszományosok és gombkötők is szerepelnek a kihaló kézműves szakmákról szóló friss tanulmány „fekete listáján”. 



Kusinszki Andrást és Kulcsár Andrást a Hortobágyi nemzeti Park területén működő Kézműves udvarba meghívta Galánfi András, hogy kovácsok segítségével bemutassák, hogyan készül a küllős kerék.



B. Nagy János magatarti juhász a szükség kényszerűsége miatt kezdett el kötelet verni és kötőféket készíteni. Beszél a kötélkészítés folyamatairól, hogy mi szükséges mindahhoz, hogy erős, rugalmas kötelet lehessen készíteni.




Az érmelléki Szalacs egykor híres volt sásfonatos, faragott székeiről. 1940-ben még negyven család foglalkozott a faluban az ősi mesterséggel, ma Kovács Imre az egyetlen élő képviselője a szakmának. A nyolcvan éves mesterember legalább 800 széket készített élete során, kizárólag kéziszerszámmal. A helység népművészeti értékeit Kéri Gáspár helytörténész tájházak kialakításával őrizte meg az utókor számára.



Várgesztesi kosárfonás. Közreműködik: Schäffer Antal. 

2016. október 24., hétfő

A kiskunmajsai lincselés / Folytatás a posztban































kiskunmajsai lincselés (egyes említésekben kiskunmajsai népítélet, illetve Neményi-gyilkosság) egy 1956-os forradalom alatt elkövetett emberölés volt. A budapesti forradalom hírét vevő kiskunmajsaiak meg akarták büntetni az MDP települést irányító funkcionáriusait, ám közülük csak Neményi Józsefet tudták elfogni. A fogoly Neményit a tömeg a tanácsháza előtt előbb bántalmazta, majd szinte révületbe esvén agyonverték. Az üggyel kapcsolatban öt főt ítéltek halálra, közülük hármat a megtorlás során ki is végeztek. A Köztársaság téri lincselésre emlékeztető kiskunmajsai események a forradalom kevéssé exponált történései közé tartoznak.


Kiskunmajsa a 20. század közepén jelentős tanyavilággal rendelkező község volt, ahol a lakosság zöme számára a mezőgazdaság jelentett megélhetést. A korszak mezőgazdasági kollektivizálást szorgalmazó, olykor erőszakoskodásba hajló állami politikája Kiskunmajsán is az Alföld többi területén tapasztalt társadalmi feszültséghez vezetett, amit a parasztságot sújtó többletterhek (beszolgáltatás, piaci korlátozások, nyomott árak) csak tovább súlyosbítottak. A társadalom ingerült hangulatát csak tovább szították MDP helyi funkcionáriusai, akik agitációs és vezetői tevékenységük során az előírások jelentette szigort önkényeskedésekkel és arroganciával társították.
Neményi József a kiskunmajsai tanácsnak a történtek idején már 61 éves hivatalnoka volt. Neményi vékony testalkatú, az átlagnál alacsonyabb ember volt. A majsaiak feljegyezték róla, hogy a Magyarországon megszokottaknál jóval sötétebb volt a bőrszíne, ezért egymás között a Négus gúnynévvel illették. A férfi régi kommunistának számított, már az 1919-es évben is szerepet vállalt a Tanácsköztársaság támogatásával. Az 1950-es években Neményi különböző funkciókat viselt a helyi igazgatásban, ő volt a község kereskedelmi ügyekben illetékes előadója, illetve többször dicséretben részesített propagandistája is.Többször írt közérdekű, ám igen száraz hivatali nyelvezetű olvasói leveleket a megyei lapokba.Ellenszenvet legfőképpen azzal vívott ki magának, hogy ő volt a begyűjtési hivatal vezetője is. A beszolgáltatást vezető hivatalnokot nem jellemezte a feladatkör ellátásához szükséges érzelemmentes hozzáállás, intézkedései során Neményi a kifejezeten pökhendi, arrogáns és hatalmaskodó volt. A személyét támadó falfirkák már 1956 októbere előtt megjelentek a község épületeinek falán.

A lincselés

1956. október 27-ére, keddi napra Kiskunmajsára országos állat- és kirakodóvásárt hirdettek, az eseményre ebben az időben még távoli helyekről is érkeztek piacozók. A budapesti forradalom hírére a település helyőrségének parancsnoka azt kérte, hogy a vásárt halasszák el, ám a járási pártbizottság döntése szabad utat engedett a vásárnak. Az utcákon így az események napján a megszokottnál jóval nagyobb volt a forgalom, a településen pedig számos nem helybéli volt jelen, a lincselés miatt később eljárás alá vont személyek jelentős része a vásárba érkezett környékbeli volt. A település helyőrségének nagy részét az elmúlt napokban Szegedre vezényelték, így a rendfenntartásra csak igen korlátozott katonai erő állt rendelkezésre. 11 óra környékén félezer fő körüli tüntető tömeg érkezett meg a kiskunmajsai tanácsháza elé. Az épületet mindössze két katona védte, akik képtelenek lettek volna ekkora tömeg ellenében a rendet fenntartani. A tüntetők követelni kezdték a tanács vezetőinek leváltását, új vezetők kinevezését, illetve Neményi Józsefnek, a beszolgáltatási bizottság egykori vezetőjének kiadását. A tömeg egyre agresszívabbá vált és hamarosan behatoltak az épületbe. A visszaemlékezések itt több ponton ellentmondanak egymásnak. A legtöbbet említett verzió szerint a tüntetők nem találták Neményit a hivatalában, ezért egy 30 fős csoport Neményi lakására és ott fogták el a funkcionáriust. A demonstrálók az elfogott Neményit a tanácsházára vitték, ahol a felháborodott tömeg szidalmazni és ütlegelni kezdte őt. A férfit a felesége próbálta védelmezni, végül egy katona szabadította ki az emberek gyűrűjéből és a tanácsháza légoltalmi pincéjébe zárták. A történet más változata szerint a tüntetők az épületben megtalálták Neményit és kivitték az épület előtt várakozó tömegbe, ahol bántalmazni kezdték. Neményi végül a pincébe került. Bezárásakor a férfi már vérzett, de még nem szenvedett komolyabb sérüléseket.
A tanácsháza előtti tömegen a következő mintegy fél órányi időtartam alatt már koordinálhatatlan érzelmek lettek úrrá, egyre dühödtebben követelték a tanácsi vezetők megbüntetését. Előbb az épületen lévő kommunista jelképeket rongálták meg, majd Kolompár Mátyás a tömegtől biztatva bejutott az épület pincéjébe és ott összeverekedett a nálánál jóval gyengébb fizikumú Neményivel. Végül egyszerűen lefogta és az épület előtti közterületre vitte Neményit. A bejáratnál lévő tömegben Petkó István már egy eltörött zászlónyéllel várta őket, a törött nyél hegyes végét a hivatalnok arcába szúrta, aki a földre került. Neményi megpróbált lábra állni, de a körülötte állók ütlegelni és rugdosni kezdték. Neményi többször is sikertelenül próbált lábra állni, a megvadult tömeg végül néhány perc alatt agyontaposta. Holttestét néhányan a hivatal előtt álló fára akarták felakasztani, ám erről később lemondtak. A hivatalnok halála után a tömeg szétszéledt. Neményi szinte kocsonyává vert holttestét egy lovaskocsi szállította a temetőbe.
A lincselést a tér túloldaláról nézte végig a Néphadsereg helyőrségének 80 katonájával Papp Zoltán őrnagy, akit tiszttársai sürgettek, hogy fegyveres erővel vessenek véget az eseményeknek. Papp azonban gyerekeket látott a tömegben, ezért parancsba adta, hogy nem lehet közbeavatkozni.

Ítéletek a forradalom utáni megtorlás során

A forradalom bukása és a rendszer megszilárdulása után a hatóságok hozzákezdtek az lincselés résztvevőinek felkutatásához. Egyes résztvevőket még október folyamán letartóztatták, másokat csak jóval később találtak meg. Természetesen voltak olyan résztvevők is, akik nyugatra távoztak, így már nem voltak elérhetők a magyarországi hatóságok számára. A forradalom utáni megtorlás során a lincselés résztvevői közül öt főt ítéltek halálra, ezek közül három ítéletet végre is hajtottak. Több résztvevőre és jelenlévőre hosszabb-rövidebb börtönbüntetéseket, illetve vagyonelkobzásokat szabtak ki.
  • Cserkó Endre; zsanai földműves, jelen volt Neményi meglincselésénél. Az események utáni felindultságában hazament Zsanára, félreverte a templom harangját és elkezdte a községben lévő kommunista jelképek eltávolítását. Tevékenységéért 1959 januárjában két év börtönnel és 1000 forint pénzbírsággal büntették.
  • Klucsó Béla: a lincselésben történt közreműködése miatt a Kecskeméti Megyei Bíróság 1958. november 3-án vagyonelkobzásra és halálra ítélte. Klucsó azonban már 1956-ban elhagyta az országot, így a halálos ítéletet nem tudták rajta végrehajtani. 
  • Klucsó Ferenc: a lincselésben történt közreműködése miatt a Kecskeméti Megyei Bíróság 1961. május 17-én vagyonelkobzásra, 10 év közügyektől eltiltásra és életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélte. A vagyonelkobzástól eltekintve az ítéletet nem tudták végrehajtani, mert Klucsó Ferenc családjával együtt disszidált. 
  • Kolompár Béla, helybéli segédmunkás; A tanácsháza előtti tüntetésen jelen volt, az első fokú ítélet szerint a tömeget heccelte, amiért 8 hónap börtönt kapott. A másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság nem látta bizonyítottnak az ellene felhozott vádakat, így büntetés nélkül bocsájtották el.
  • Kolompár Mátyás, kiskunmajsai drótos és segédmunkás; A visszaemlékezések szerint ő volt az a személy, aki a pincéből Neményit kirángatta a tanácsháza előtti térre. Tettéért a Kecskeméti Bíróság 12 év börtönre, a Legfelsőbb bíróság pedig halálra ítélte. 1957. október 7-én Kecskeméten felakasztották.
  • Koncz Sándor, kiskunmajsai fuvaros; A lincselésben való közreműködése miatt a Legfelsőbb Bíróság 1958 szeptemberében életfogytig tartó börtönre ítélte.
  • Patyi István; A beszámolók szerint ő volt az, aki egy törött zászlónyelet szúrt Neményi fejébe, ezért a tettéért a Kecskeméti Megyei Bíróság 1957. február 22-én 14 év börtönre ítélte. Patyi felebezett, a másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság halálra ítélte. 1957. október 7-én felakasztották.
  • Pekó István, mátételkei mezőgazdasági munkás; A lincselésben való közreműködése miatt a Kecskeméti Megyei Bíróság 1957 februárjában 10 év börtönre ítélte. Felebezése után az ügyet tárgyaló Legfelsőbb Bíróság halálra ítélte. 1957. október 10-én kivégezték. 
  • Rávai Pál; A lincselésben nem vett részt, azonban egy nemzeti zászlóval a kezében ő vezette a tömeget a tanácsháza elé, illetve jelen volt a községi pártház előtti tüntetésen is. 1957-ben tartóztatták le, 1957 novemberében vagyonelkobzással, 10 év börtönnel és 5 év közügyektől eltiltással büntették.
  • Rékasi Jójárt Gergely; 1956 novemberében külföldre távozott. A lincselésben való közreműködése miatt a Kecskeméti Megyei Bíróság teljes vagyonelkobzásra és halálra ítélte, de az ítéletet nem tudták végrehajtani.
  • Túri Mihály, kömpöci földműves; Jelen volt a tüntető tömegben. Pere során mindvégig ragaszkodott ahhoz, hogy tettlegesen nem vett rész Neményi József agyonverésében, azonban a bíróság ezt bizonyítottnak látta. 1958 novemberében a bíróság életfogytig tartó börtönre ítélte.
  • Papp Zoltán őrnagy, a lincselésbe be nem avatkozó katonai egység parancsnoka volt. A későbbiekben aktívan közreműködött a forradalmi eseményekben, ezért 1957 nyarán elbocsájtották a katonai szolgálatból és letartóztatták. A Szegedi Katonai Bíróság 1958 márciusában vagyonának felét elkobozta, illetve 6 év börtönre ítélte, amit Papp ki is töltött.

A lincselés emlékezete

Neményi Józsefet a restauráció során hősi halottá nyilvánították, 1957 augusztusában pedig posztumusz a Vörös Zászló Érdemrenddel tüntették ki. Az államszocialista időszakban a tanácsháza épületén emléktábla jelölte azt a helyet, ahol a demonstrálók Neményi Józsefet megölték.
Az 1989 előtti megemlékezésekben Neményi a munkásmozgalom mártírja, az 1990 után publikált visszaemlékezésekben inkább egy alacsony rangú ellenszenves hivatalnok, aki jobbára arroganciájának és kegyetlenségének köszönhette sorsát. Ellentétes pályát jártak be a lincselés cselekvő résztvevői, akiket a pártállami sajtó elvetemült gazembereknek festett le, a rendszerváltozás után viszont a megtorlás áldozatául esett vértanúként emlékeztek rájuk. Közülük kiemelkedik Kolompár Mátyás, akire a forradalom egyik legjelentősebb cigány származású hőseként tekintenek.



Ezt is látnod kell

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...