2017. február 20., hétfő

Csepel B-300 / Folytatás a posztban


Csepel B-300 kis teherbírású, összkerékmeghajtású gépjármű

A Járműfejlesztési Intézet által tervezett jármű, prototípusa 1951-ben készült el. Sorozatgyártása 1952-ben indult el és 1954-ig 750 db-ot gyártottak le.
Hagyományos felépítésű jármű. Elől a motor, mögötte a fülke, amögött a raktér található. Alváza acéllemezből sajtolt, szegecselt létraalváz. Merev hidakkal rendelkezik, melyeket laprugókötegek kapcsolnak az alvázhoz.
Összkerékmeghajtása kapcsolható, amúgy a hátsó négy kerék a meghajtott. Hátsó hídjai ZF rendszerű önzáró differenciálművel készültek. Mechanikus, elől elhelyezett csörlőjének meghajtását a sebességváltóval egybeépített mellékhajtás biztosítja. Zárt felépítményes és darus változatait is gyártották, a daru működtetése teljesen mechanikus volt.


Technikai adatok

Típus Csepel D-300
Össz. gördülőtömeg: 8800 kg
Saját tömeg: 6300 kg
Szállítható tömeg: 2500 kg
Vontatható tömeg: 2500 kg
Kerékképlet: 6x6
Fajlagos teljesítmény: 7,1 kw/t
Hosszúság: 6990 mm
Szélesség: 2360 mm
Magasság: 2355 mm
Rakfelület mérete: 3800x2146mm
Hasmagasság: 300 mm
Terepszög elől/hátul: 33°/30°
Minimális fordulókörsugár: 9,4 m
Nyomtáv elől/hátul: 1750/1750mm
Tengelytáv: -AB:3960 mm -BC:1200 mm
Max. sebesség műúton: 67,5 km/h
Üzemanyagtartály térfogata: 120 l
Hatótáv műúton: 300 km
Lejtőmászó képesség: 22°
Gázlóképesség: 1 m
Kerékabroncsok száma/mérete: 10+1/9.00-20
Motor típusa: Csepel B-413
Motor rendszere: benzinüzemű, vízhűtéses
Hengerek elrendezése/száma: soros/4
Max. teljesítmény(kw/Le): 62,5/85
Sebességváltómű: 5+1 fokozatú, kézi kapcsolású
Tengelykapcsoló: egytárcsás, száraz
Fékrendszer: -üzemi: kétkörös hidraulikus, levegőrásegítéses
-rögzítő: mechanikus
Elektromos rendszer: 12 V
Gyártó vállalat: Csepel Autógyár
Alkalmazási helye: Magyarország
Ha tetszett amit láttál, Kérlek támogasd az oldalt azzal, hogy rákattintasz egy reklámra . KÖSZI ....


 

2017. február 16., csütörtök

Sárközi népviselet / Folytatás a posztban

sárközi népviselet a magyar népviseletek között megkülönböztetett figyelmet érdemel. A férfi és női viselet alakulása között nagy különbség van: míg a férfi viselet az országostól soha nem tért el különösebben, lassabban is változott és a 19. század fordulójára elvárosiasodott, addig a nőké mindig sajátos utakon haladt; a 19. század végén felért a csúcspontra, de azóta is virágzik. A magyar népviseletek közül ez a legrégibb formájú, legdíszesebb és a legdrágább anyagokból készült. Az alakításban és szépítésben mindig a sárközi nők vezettek: míg más magyar népcsoportoknál például egy bizonyos hímzésmód vált uralkodóvá, a Sárköz néprajzi kistájon minden stílus, technika és ornamentika megtalálható.
 A sárközi női viselet az ármentesítések befejezése után még tovább színesedett, a 19-20. század fordulója óta azonban sokat veszített harmonikus szépségéből és mind nagyobb helyet kaptak a polgári ruhadarabok. S sárköziek általában szeretik viseletüket, büszkék rá és öntudatosan ragaszkodnak hozzá. A szegényebbek mindig követték a módosabbak divatját, de vagyoni erejükhöz mérten olcsóbb anyagból és valamivel kevesebb dísszel állították elő.
A Sárközben a nők viselete koruk és családi állapotuk szerint annyira különbözött, hogy viselőjének helyzetét könnyű kikövetkeztetni. A színek használatát például a kor szabta meg: a legszínesebb a fiatalok viselete, az idősebbeknél szinte évről évre elmaradt egy-egy szín. A fiatalság a pirosat, tarkát hordta, negyven éven felül elmaradt az élénkpiros szín, helyette sötétzöldet, bordót és barnát viseltek, az egészen öregek tiszta feketében jártak. A családi állapotot elsősorban a fejviselet jelezte: a lányok pártát, majd háromrészes bársonyt hordtak, az asszonyok pedig a lakodalom utáni naptól kezdve halálukig főkötőt, ünnepen kendőt is öltöttek. Ehhez a fiatal menyecske fátyolt és ún. csafringot is tett, ezt azonban első gyermeke születése után levetette. Aki gyászolt, esetleg fehérrel élénkítette a feketét, de nem tért vissza többé a színes ruhához.
 A Sárközben munkára, útra és ünnepekre külön öltözéket állítottak össze, természetesen az ünnepi volt a legszínesebb, amelyben táncba, bálba, vásárokba jártak. Legünnepélyesebb a menyasszony öltözéke volt.
A sárközi viselet az ország valamennyi öltözete között – virágkorában – a legpompásabb volt. A női öltözetek anyagát Lyonból, Bécsből, díszeit Saint-Étienne-ből hozatták. A 19. század nyolcvanas éveitől a maguk szőtte bíbor (bodorvászon), mellévarrott és ünnepre ujján hosszanti irányban keresztöltéses, fekete, piros, zöld gyapjúfonállal és fémlemezecskékkel, islóggal hímzett vagy gabóca csipkebetétes inget hordtak, melyet könyök felett kötöttek meg. Bodorvászonból volt a legalul viselt pöndő (pendely) is. Alul két sor selyemszalagos szövet, kasmír vagy bársony szoknyát hordtak. Ezek alá már 2-3-4, sőt több fodros rokolyát vettek fel, maguk elé hétköznap sima vászon kékfestő, ünnepre selyem és bársonykötőt kötöttek. Az utóbbiakat nagy lapos ráncokba szedték, fodrokkal, gyöngyökkel, szalagokkal, arany-ezüst sújtással, szélét színes selyem rostkötéssel ékesítették. Régen alsószoknyaként pöndőt viseltek, újabban hosszú inget hordanak helyette, e fölé négy gyári gyolcsból való rokolyát (szoknyát) öltöttek. A rokolyákat különböző hosszúságúra engedték, általában mindig rövid és sokszoknyás volt a viseletük. A szoknya bő, derékban kétsorosan ráncolt és ún. gallérba volt szedve; a kétharmadában elhelyezett két sor széles, színes selyemszalag jellegzetes sárközi dísz; alul arany- és ezüstsujtásos. Minden szoknyát keményített alsó fodorral láttak el, hogy körben jól kitartsák; járás közben sajátos lengést ad a szoknyának:
 Nyéki kislány, ha bemegy a templomba,
Szétvágódik a farán a rokolya.
A legények azt susogják a karba:
Ki babája ez a kislány? De nyalka!
A szoknya a legdrágább anyagokból: gyári selyemből, szövetből, bársonyból vagy kásmírból készült:
Ha még egyszer én leány lehetnék,
Tiszta piros kázsmir szoknyát vennék.
Kerek lönnék benne, mint a retök,
Nem is ölelne meg minden gyerök.

Édösanyám, ki a leány, ha én nem?
Ki vöszi rá a czicz szoknyát, ha én nem?
Rám illik a bíborümög, czicz szoknya,
Leány vagyok, nem is ám az ajja.


Vékony héja van a piros almának,
Kesköny szele van a selyömszoknyának.
Kesköny szele, kerek ajja van neki
Jaj, de tudom a babámat szeretni.

A csanádi öreg szőlő utcában,
Lányok mönnek piros delin szoknyában.
Érik már a sok szép szőlő, azt őrzik,
Hazamönnek, babájukat ölelik.
 Kötényük keskeny, a szoknyáéval azonos anyagból készült; a cifra kötényt fent nagy, lapos ráncokba szedték; a selyem kötényeket három oldalukon széles selyemszalagokkal díszítették, emellett alkalmazták a gyöngy-, szalagrózsa és az arany-, ezüstsújtásos díszeket is. A Sárköz jellegzetessége az igen díszes rojtos kötény:
Van énnékem körülrojtos kötényem,
Jaj, de gyöngyen élem leány életem.
Hozzám járnak a legények mulatni,
Jaj, Istenem, hogy köll elfelejteni.

 Jellegzetes sárközi ruhadarab a szoknya és a kötény elé keresztbe kötött szőttes abrosz is, amelyben terhet vittek, esőben köpenyként használtak.
A Sárközben a színes brokátból készült pruszlikot ma ma nem viselik, helyette röpikét hordtak: az ing fölött, a szoknyán kívül viselték, széles övvel vagy szalaggal szorították testükhöz. Anyaga fodorvászon, kásmir, vagy brokát, színe elütött a szoknyáétól. Ujjait fodorral, csipkével és gyönggyel díszítették:
Jaj, de fázok röpikébe,
Takarj babám a szűrödbe.
A szűrömnek nagy az ára,
Nem takarlak be hiába.

Kékpánlika a blúzom ujjában,
Mit válogat a legény a lányban.
Mit válogat, ha nincs módja benne,
Ögye meg a válogatott fene.
 A szintén jellegzetes sárközi vállkendő gyári selyemből vagy gyapjúfonalból készült, színe drapprózsaszín vagy fekete. Csak a Sárközben vettek fel egyszerre három-négy kendőt, mindegyiknek más volt a színe és a rojtja: az egészet összetekerték és hátul kötötték össze a két sarkát. Sajátos szokás volt, hogy a négyes kendő alsó nagykendőjét megsodorták a nyakban. Télen gyapjúból kötött berliner kendőt használtak. Télen rövid derekú, bőrrátétes és színes hímzéssel díszített báránybőr kisködmönöket vagy hasonló szabású, fekete bajkót húztak. A női ködmön eleje és háta nagy piros bőrrátétekkel volt díszítve, fodrán, ujjain és az összevarrások mentén piros, zöld és kék selyemfonalas virágelemeket képeztek ki laposöltéses technikával. Derekát színes selyemszalaggal övezték, két első sarka fel volt hajtva. A bajkó fekete posztóból, klottból vagy selyemből készült női kabátka; erősen kivágott, gallértalan és a dereka rövid; ujjait gyönggyel, selyemszalaggal díszítették. A 19. század nyolcvanas éveiben a lányok három ágba font, hajukat tülökpártával takarták, később háromrészes bársonnyal. Ez a párta is sárközi jellegzetesség: gerezdesen formált, kör alakú, rácsos fejdísz; piros vászonhuzatát a sok arany-, ezüstszál, zsinór és flitter takarja el. Nevét onnan kapta, hogy élén öt-hét tülök (csücsök) volt selyemszalagból. A tülökpártát a homlokra illesztették. Az újabb párta ún. háromrészes bársony: első részét széles fekete bársonyszalag, a másodikat piros posztó, apró művirágok, gyöngyök; a harmadikat pedig fekete selyem alapon színes papírrózsák és gyöngyök díszítették. E párták divatjának múltával a lányok két ágba font hajukat koszorúba kötötték és gyöngyös szalaggal szorították le. Legújabban már fejkendőt hordtak.
 Kis-Őcsényben híres leány vagyok én,
Két sor rostos keszkenyőben járok én.
Két sor rostos keszkenyőben járokén,
Piros gombos dunyha alatt hálok én.

Ezt a kislányt ne vedd el, ne vedd el,
Nem győzöd el selyemkeszkenővel.
Kilencet köt fejére, nyakára,
Tizediket karcsú derekára.

Százforintos selyömkendőm zöld rojtja,
Lehajulok lábam fejét borítja.
Eladom a százforintos kendőmet,
Kiváltom a katona szeretőmet.
 Az asszonyok régebben téglalap alakú szabott főkötőt, később fehér fonallal gazdagon hímzett fekete parittyafőkötőt viseltek, amelyeket a menyecskék az első gyermek születéséig bíborral is befedtek, és díszes tűvel tűzték meg (tekerődzés). A sárköziek nagyon kedvelték a sok színes selyemszalagot: a főkötőnél a fej hátsó felét takarták vele, de magát a főkötőt és az ing elejét is díszítették szalagokkal; a régi pártáról is csaknem a szoknya aljáig érő szalagok csüngtek le. A jellegzetes sárközi csafring zsinórra fűzött gyöngysor volt, a főkötő hátsó részéhez fűzték Nyakukban gyöngyöt viseltek. Papucsban jártak, lábukra fekete cifrabokás kapcát vagy botost húztak, a 20. század fordulója után pedig gombos vagy bütykös harisnyát.



 A Sárközben nemcsak a nők, hanem a férfiak is olyan mértékben „öltözködtek”, hogy például a decsi Bogár András (az 1930-as években) napjában ötször is cserélt valamit öltözékén, vagy teljesen átöltözött. A 19. század közepén még az ing dereka olyan rövid volt, hogy tenyérnyi szélesen kilátszott a férfiak háta a gatyakorc felett, s nem volt kézelője, sem gallérja. Ekkor még széles bőrövet, széles karimájú nagy kalapot és bocskort viseltek. Az első világháború előtt már kivetett, nemegyszer csipkés szélű volt az ing, amit az ezüstpitykés, állógallérú pruszlik formált a testhez. Télen a fehér szűrposztóból készült (az ünnepi darabokon piros és zöld bőr vagy posztórátétes) rövid szűrdolmányt vagy kisszűrt vették fel. A hosszú vagy öreg szűr gallérját és ujja végét csak fekete posztó díszítette. A cifraszűrt, a hímzett subát, a hímzéssel és rátéttel díszített ujjas ködmönöket csak a gazdagabbak tudták megfizetni. Ugyancsak a 19. század közepétől kezdtek a sárköziek sötétkék vagy fekete posztóból készült zsinóros nadrágot, nagy fémgombokkal díszített mándlit, később rövid fekete, ugyancsak több fémgombsoros, prémes posztókabátot is viselni. A férfiak már a 20. század fordulójának táján átvették a városi viseletet.
FORRÁS : WIKIPÉDIA
Sárköz (Tolnai-Sárköz)
Elhelyezkedés MagyarországAlföldTolna megye
Besoroláskistáj
Fontosabb településekŐcsényDecsSárpilisAlsónyékBáta
FolyóvizekDuna
Térkép
Pozíció Magyarország térképén
Pozíció Magyarország térképén

2017. február 15., szerda

Dunaalmás régi képeslapokon / Folytatás a posztban





















Ha tetszett amit láttál, oszd meg bátran !

KULÁK BÉLYEG / Folytatás a posztban

kulák orosz eredetű szó (jelentései: ököl, nagygazda, zsugori). A Szovjetunióban a bolsevikok által egyértelműen pejoratív tartalommal megtöltött kommunista mozgalmár kifejezés, mellyel parasztok széles rétegeit bélyegezték meg, akik néhányszor tíz holdnyi földjükön növénytermesztéssel, állattartással foglalkoztak. A kemény munkával, okosan, családi gazdálkodást folytató, ebből jól megélő, gyermekeit gazdálkodásra taníttató, önálló gondolkodású kulák természetes gátja volt a kolhozosításnak (téeszesítésnek), illetve a proletárdiktatúrának. A parasztok ércbányákba mentek dolgozni, hogy munkásként megszabadítsák a mezőgazdaságban dolgozó családtagjaikat a beszolgáltatástól. 1932-ben azonban kiterjesztették a beszolgáltatási kötelezettséget azokra a munkásokra is, akik nem szakítottak végérvényesen a mezőgazdasággal. Az új törvény sok parasztot arra késztetett, hogy elhagyja otthonát és a Szovjetunió más térségeiben keressen magának megélhetést.
A kommunista ideológia szempontjából a kulákság legfőbb ismérve, hogy mezőgazdasági munkájának elvégzéséhez más parasztokat is foglalkoztat, ilyen módon „kizsákmányolva” a földdel nem rendelkező zselléreket és a dolgozó parasztság egyéb csoportjait. Ez a jellegzetesség lehetővé tette, hogy a kulákot „osztályárulóként” tüntessék fel. A módosabb parasztgazdák körében gyakori erős vallásosság alkalmat adott arra, hogy a kulákot a parasztság javait „megdézsmáló” papság lakájaként és a klerikális reakciós visszarendeződés híveként bélyegezzék meg.
Rákosi mint Sztálin „legjobb magyar tanítványa” a bolsevik ideológiát egy az egyben átvette és alkalmazta. Magyarországon 25 hold feletti földdel a paraszt kuláknak számított, de ha egy szegényparaszt a párt útjában volt, könnyen megkaphatta a kulák minősítést. A Rákosi-rendszer perekkel, rendőri, ÁVH-s zaklatással, internálással, megfélemlítésel mindent elkövetett a „kulákság” felszámolására. A gazdákat kötelező terménybeszolgáltatásokkal és szándékosan betarthatatlan rendeletekkel állandóan nyomorgatták (pl. anyagi vagy börtönbüntetést kaphattak, ha a padláson nem volt víz, ha a rendszeresen kiküldött ávósok hernyót találtak az egyik fán vagy ha a kút állapotát „nem megfelelőnek” találták stb.). A börtönben a legsúlyosabb kínzásoknak vetették alá őket. A kulákok tulajdonát, például házát eltulajdonították („szocializáció”), bár a rendszerváltás után lehetőségük volt rá, hogy – saját korábbi tulajdonukat – értékének megfelelő áron, készpénzért – visszavásárolják.
2012. március 26-án az Országgyűlés a kuláküldözés idején tönkretett magyar gazdák emléknapjává nyilvánította június 29-ét, Péter-Pál napját, amely a hagyomány szerint a betakarítás kezdete, a parasztság ünnepe.
 A kulák fogalom köztudatba bevezetésével lehetővé vált a kommunista sajtó számára, hogy az ipari munkásságot „kizsákmányoló” burzsoáziának megfelelő, könnyen bemutatható ellenségképet kreáljon a mezőgazdaságban is és így egységes osztályharcként ábrázolhassa a proletár rétegek szembenállását a vagyon birtokosaival. (A földesúrivitézi réteg felszámolása a nemesi címek eltörlésével együtt már 1946-ban megkezdődött, így az élesedő osztályharcnak 1948-tól szüksége volt egy vidéken valóban jelenlévő, új és nagyobb létszámú célpontra.)


Lengyelkápolnai párttitkárgyilkosság
A lengyelkápolnai párttitkárgyilkosság emlékezetes kulákellenes koncepciós per volt 1950-ben, amikor a Szeged melletti lengyelkápolnai párttitkárgyilkossághoz konstruált az ÁHV egy „rendszerellenes kulákszervezkedés” koncepciót, hogy a helyi jelentős kulákok nagy részével leszámolhasson. A koncepciós ügy szervezője és kivitelezője a később kabarékonferansziéként országos ismertségre szert tett Komlós János, a szegedi ÁVH akkori vizsgálati-kihallgatási osztályának vezetője volt.

Ezt is látnod kell

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...